3. fejezet

Sziasztok :)

Ha ez a fejezet kedden fenn lesz, akkor sikerült időben feltöltenem. Ha nem... Nos, akkor nem :)

Várom a véleményeket :) Mert azt hiszem, van mit véleményezni ebben a fejezetben xD De tök jó arányom van: a rendszeres olvasóim 100%-a kommentel :D
Ui.: hát, ez nem szombat, de fent van :)

Na, puszi :)

Alice :)

3. fejezet

- Nem, ő nem! – sietett Lizzy a megnyugtatásommal.
- Akkor ki?
- Na, szerinted úgy mégis ki? – forgatta meg a szemét.
- Tom? – tippeltem. Illetve, ez nem is tipp volt, inkább biztos tudás, amit nem mertem elmondani.
- Ő.
- Mikor volt ez? – csodálkoztam. Nem is azon lepődtem meg, hogy ő volt (belőle szinte bármit kinézek), hanem azon, hogy nem mondta el. Bár, lehet, hogy ez még azelőtt volt, mielőtt megérkeztem.
- Pár hónapja.
- És te erről honnan tudsz?
- Rob mondta el.
- De nekem Tom erről nem is mesélt semmit! – hüledeztem.
- Persze, hogy nem! Inkább tagadja az egészet! – Nem is csodálom, én se lennék rá túl büszke. Igaz, az én vagyok. Tomra pont az ellenkezője a jellemző. Mi történt ezzel a gyerekkel? Abban a pillanatban valami hihetetlen pálfordulás mehetett benn végbe.
- Botrány lett belőle? – Hm… Az talán nem. Arról tudna már mindenki, Barnesben gyorsan terjednek a pletykák. Kisváros, ugye… Itt még a falnak is füle és szeme van. Mikor ideköltöztem, én azt hittem, hogy ez, hogy egy kisvárosban milyen gyorsan terjednek a pletykák, csak egy sztereotípia. Nem kellett két hét és rájöttem: ez nem igaz.
- Nem – nevetett Lizzy. – Még csak az kellett volna!
- Akkor mi volt?
- Tomék egyik osztálytársa egy üveg whiskyvel és néhány füves cigivel ment suliba.
- Akkor ő a híres-neves Whisky? – nevettem. Ő már legenda volt a városban. Ő volt a hely tipikus… Nem is tudom mije. A lényeg, hogy legenda volt. Nem éppen jó értelemben.
- Igen, igen!
- Na, és aztán mi lett? – kíváncsiskodtam tovább.
- Hát, a mi kedves Tomunk nem bírta megállni, hogy ki ne próbálja. Rá vall, valljuk be.
- Jó, de ez azért már tőle is egy kicsit sok, nem gondolod?
- De igen. Tom néha orbitális hülye tud lenni, de szerencsére hatalmas baráti körrel rendelkezik, akik mindig észhez térítik.
- Ezek ugyebár mi vagyunk – mosolyogtam. – Na, de végülis mi lett Tommal? Mert mindig sikerül eltérnünk a tárgytól.
- Hát, semmi. Rob kicsit észhez térítette, falazott neki, Tom meg hazament. Rob megmondta a tanároknak, hogy Tom reggel rosszul lett, így nem tudott bemenni az iskolába.
- Végül is, igazat mondott – vontam vállat. – Igazolást, hogy intézett? – Gondolom, ez már bajosabb része volt a dolognak. A szülőknek talán mégsem kéne elmondani a „reggel füveztem és ittam” sztorit, valószínűleg nem lennének oda a boldogságtól. A dokink pedig… Mikor még Londonban laktam, ott volt egy orvos, akit csak meg kellett kérni és adott egy igazolást, még okot sem kellett mondani. Na, de ez itt? Szinte negyven fokos lázzal is alig engedi meg, hogy otthon maradj. Ő egy szadista állat… Ilyenekre, hogy „ugyan már, legyen szíves adni egy igazolást!” Na, ilyenekre szerintem senki nem meri megkérni. Még Tom sem.
- Hát, az anyja írt neki – mondta Lizzy, mintha ez teljesen egyértelmű dolog lett volna.
- Elmondta Phoebe-nek? – csodálkoztam. Igaz, hogy Tom anyja nem a szigorról volt híres, de ettől szerintem még ő is „kissé” kiakadhatott.
- Dehogyis! Csak azt mondta, amit Rob is a tanároknak!
- És ő el is hitte? – Még jobban csodálkoztam, mint az előbb.
- Naná! Tom jó színész!
- Liz, azért azt se felejtsd el, hogy Phoebe is az… - vetettem ellen.
- Jó, oké. De most Tom „játékán” volt a hangsúly. Ezt Phoebe aggódó anyaként nézte, nem nézőként. – Kicsit nehéz volt őt „aggódó anyaként” elképzelni. Ő egyáltalán nem volt az a tipikus anyatípus. Ő az a fajta nő volt, aki vagy dolgozott, vagy ÉLT. De nem csak simán, bele a világba, hanem habzsolta az élvezeteket, gyönyörködött a varázsában. Így már nem nehéz megállapítani, hogy Tom kire is ütött.
- Mért, akkor nem kellett volna kiszúrnia, hogy hazudik? – gondolkoztam.
- Hát, talán… De tudod milyen Tom, mikor próbál meggyőzni valakit?
- A kutyaszemek? – kérdeztem.
- Azok – bólintott Lizzy, én pedig elnevettem magam. Eszembe jutott az a nap, mikor Tom átadta az üzenetet, hogy Rob randizni akar velem, én meg visszautasítottam. Akkor nézett rám először a kutyaszemekkel, sikerült is meggyőznie. Azóta is együtt vagyok azzal a félénk bolonddal… és ez nagyon jó!
- Szóval elhitte? – Na, ez az, amire anyám soha nem lenne képes.
- Igen – mondta el Lizzy már sokadszorra.
- Tudod, néha nagyon szeretném, hogy Phoebe legyen az anyám – sóhajtottam fel. – Az a nő nagyon tág értelemben használja a „nevelés” és a „szigor” szavakat.
- És szerinted az olyan jó? – nézett rám komolyan Lizzy.
- Hát… - hezitáltam.
- Tudod, én már nagyon kicsi kora óta ismerem Tomot és szerintem nem volt túl jó gyerekkora.
- Mert? Most mindene megvan. Akkor nem így volt?
- Jaj, Samy! Az anyagiak és a helyzet csak egy része a dolognak, mi van az érzelmekkel? Azzal, hogy a szülők mindig melletted állnak? – Hirtelen kezdtem butának érezni magam Lizzy mellett. Én csak a dolog egyik oldalát láttam meg, ő viszont mind a kettőt. Persze, Lizzynek legalább jó összehasonlítási alapja volt. A Pattinson-család tökéletes. Náluk a legnagyobb viták abból származnak, hogy Richard mért nem vitte ki a szemetet, mikor Claire ezt mondta neki. Ez a mi családunkban kicsit máshogy működött, ahogy Toméknál is. De Tom szülei legalább együtt voltak… Mármint: együtt-együtt. Az enyémek azok… Erről inkább jobb nem is beszélni. Elvileg együtt vannak, gyakorlatilag…? - De most gondolj bele! Hányszor voltál eddig Toméknál?
- Fú, sokszor!
- És ha jól gondolom, se az anyja, se az apja nem volt otthon soha, ugye?
- Hát, igen. – Voltaképp tényleg igaza volt Lizzynek. Ezzel annyira jól rávilágított Tom viselkedésének forrására…
- Ez akkor is így volt, mikor még kicsi volt. – Annyira látszott rajta, hogy sajnálja Tomot és a testvéreit! Pedig én eddig teljesen úgy gondoltam, hogy Tomnak jó lehet, de most rájöttem, hogy mindünk helyzete közül az övé a legrosszabb. Viszont, ha elkezdeném sajnálni, egyből elhidegülne tőlem. Tom már csak ilyen… Bonyolult srác, az egyszer biztos. – Gondolj bele, milyen szar lehetett nekik! – Na, most egy pillanatra leakadtam. Egy olyan tulajdonsága volt Lizzynek, amit nagyon furcsálltam, ő soha nem káromkodott. Vagy ha mégis, annak nagyon súlyos oka volt. Márpedig a szar-szó igenis káromkodás. Azt hiszem…
Egy ideig még álltunk ott és gondolkodtunk ezen. Megoldhatatlan, de megoldandó probléma. Bár, nem a mi dolgunk, lehet, hogy jobb lenne, ha hagynánk is… De ezt nem tehetjük! Az bár igaz, hogy nem hagyhatjuk, de egyelőre nem tudom, mit nem hagyhatunk… Mert ezen változtatni nem tudunk, és különben sem hiszem, hogy tizenhét évet ki lehet törölni az emlékezetből. Egyszer valahol olvastam, hogy az ember életének első tíz éve a legmeghatározóbb, szóval ezt már elbaszták. Nem is kicsit… Helyrehozhatatlanul.
- Talán be kéne mennünk – vetette fel Lizzy. Igaza volt, rajtunk kívül már senki nem volt ott, így némán elindultunk az osztályba. Ott leültünk egymás mellé és, mint lelkiismeretes diákok, kinyitottuk a könyvünket és ismételni kezdtünk. Éppen időben, mert pont jött be a tanár. Remek… Matek! Egyszerűen „imádom”…

~ Rob ~

Tom egész órán olyan furcsa volt… Nem figyelt oda, végig az asztal szélét kapargatta, mintha nagyon gondolkozott volna valamin. Azt is gondolhattam volna, hogy bántja valami. Viszont, nem hiszem, hogy így volt. Röpke tizenhét éve ismerem, és tudom, ha valami baja van, akkor nem így viselkedik. Olyankor magába fordul, és bár testben velünk van, a gondolatai teljesen máshol járnak. Most viszont egyszerűen ideges volt.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy mi baja van, de sajnos nem volt rá alkalmam. Pont történelemóránk volt, amin ha a tollat leejtem, szinte már az igazgatóhoz küldenek, nemhogy még beszéljek is!
Mikor kicsengettek, első dolgom az lett volna, hogy összeszedem a cuccom, közben beszélek Tommal. Épp beleraktam a könyvemet a táskába, felnéztem, de ő már sehol nem volt. Kicsit rám is ijesztett, mert nagyon ritkán csinál ilyet, hogy eltűnik. De ha mégis ezt teszi, akkor van, hogy napokra is lelép. Ezért tartja mindenki felelőtlennek őt. Ilyenkor mindenki őt keresi, aggódnak érte.
Jó, most ez kissé paranoiás gondolat volt. Hiszen ez csak egy óra volt! Kiment a végén és kész. Talán egy tanár hívta magával, vagy valami dolga van – remélhetőleg…

~ Tom ~

Csak rohantam végig az előcsarnokon, azt sem tudva, hova tartok, mikor egy nő megállított.
- Hova, hova? – nézett rám szúrósan. El kellett számolnom magamban tízig, hogy ne kezdjek kiabálni. Persze… Ilyenkor is az illendőség…
- A húgomat keresem – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ki a húga? – sötétült el a nő arca. Ezek szerint ő tud valamit. Az is lehet, hogy mindent. Mondja már el, az istenért!
- Matilda Sturridge – mondtam és kifújtam a levegőt. Annyira nehéz volt még néhány szót kimondani, miközben nem tudok semmit! Azzal, hogy homályban hagynak, az őrületbe lehet kergetni!
- Oh. – Ennyit mondott, majd pár másodperc csend után újra megszólalt. – Kövessen.
- Mi történt? – Kezdtem egyre idegesebb lenni.
A nő egy szót se szólt, nem is nézett rám, csak ment előre a néptelen folyosón. Cipője kopogása visszhangot vert a kövön. Szinte kísérteties volt… A nő egyre gyorsabban ment, szinte már alig tudtam követni.
- Itt is vagyunk – nyitott ki egy ajtót és szinte belökött rajta.
Időm se volt megnézni a táblát az ajtón, hogy mégis milyen terembe is kerülök majd. Ám amint beértem, egyszerre rájöttem, mi a szitu. Egy orvosi szobában álltunk, minden fehérben játszott. Fehér csempe a padlón és a falon. A plafonról egy gyenge neonlámpa vonta zöldessárga fénybe a helyiséget. Mindent betöltött a jellegzetes fertőtlenítőszer- és kórház-szag.
A következő látvány viszont kissé lesokkolt. (Bár, a húgomtól már szinte semmin nem lepődöm meg.) A fal mellett, bal oldalon egy fehér, kórházi ágy állt és Matilda azon feküdt. Innen, ahol álltam, úgy tűnt, nincs eszméleténél, a színe pedig a fal fehérségével vetekedett.
- Maga kicsoda? – nézett rám döbbenten egy férfi, mire az ágy körül álló körülbelül öt ember egy emberként fordult felém.
- Ő a lány bátyja, akinek az üzenetet küldték – magyarázta a nő, aki bekísért.
- Oh – mondta egy fehér ruhás nő. Valószínűleg valami ápolónő-féle lehetett.
- Az isten szerelmére, mondják már el, mi történt! – csattantam fel. Elegem volt a tudatlanságból, az oh-zásból, abból, hogy a húgom itt fekszik eszméletlenül, nekem meg senki nem mond semmit!
- Csak ne legyen ennyire felszarvazva a fiatalember! – rázta felém fenyegetően az ujját egy nagydarab pasi, mire az ápolónő-féle csitítgatni kezdte.
- Szóval mi történt? – kérdeztem magamra erőltetett nyugalommal.
- Nem akar leülni? – kérdezte a nő aggódva. Egy pillanatig úgy voltam, hogy a fejéhez vágom, hogy nem, kurvára nem akarok leülni, csak mondják el végre, hogy mi van!
- Köszönöm – mondtam végül és leültem a felkínált székre. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy körülöttem mindenki áll, én meg ott ülök. Mint valami kivizsgálás, vagy nem is tudom mi… (Bár, ha jobban belegondolok, egy orvosi szobában vagyok – és ennek egy kicsit sem örülök.)
- Szóval… - kezdett bele a szőke nő.
- A húga szedett valami gyógyszert? – vágott közbe egy férfi, aki kinézet alapján egy sintérre hasonlított. Akkor ő a tesitanár. (Legalábbis azok alapján, amit Sam, Lizzy és Matilda mesélt.) – Maga figyel? – dörrent rám.
- Igen. Illetve nem. Vagyis… Ajj! – Már olyan ideges voltam, nem is tudtam elmondani, mit akarok.
- Higgadjon le! – tanácsolta a szőke nő kedves, anyáskodó mosollyal. Vettem néhány nagy levegőt, elszámoltam tízig, majd újra ránéztem. – Most válaszoljon! Szedett valamiféle gyógyszert a húga?
- Igen, ha jól emlékszem.
- És mit? – kérdezte egy másik nő, aki valamivel elegánsabban volt felöltözve. Valószínűleg ő volt az igazgatónő.
- Nem biztos, hogy jól emlékszem, de mintha mostanában írt volna fel neki az orvos valamit.
- Mivel kapcsolatban? – kérdezte a szőke nő.
- Nemrég torokgyulladása volt, ha jól emlékszem és a gyógyszert még mindig szednie kell. De ez nem biztos! – tettem hozzá gyorsan.
- Mindenesetre elég sok mindent megmagyarázna – bólintott a nő.
- Például? És amúgy is! Mi történt?
- Vannak olyan gyógyszerek, amiknek a szedése közben tilos magas helyeken tartózkodni, esetleg oda felmenni.
- Mert ha igen? – értetlenkedtem.
- Ájulás – mutatott a nő Matildára.
- Értem – bólintottam. – De végül is mi történt? – néztem továbbra is a nőre, mivel ő tűnt a legkedvesebbnek, legközlékenyebbnek közülük.
- Ezt nem az én tisztem elmondani – mondta a nő és a sintér-tesitanárra nézett.
- A húga órán kötelet próbált mászni. Egyszer csak elájult, és leesett onnan. Persze, amúgy sem tudja megcsinálni a gyakorlatot – tette hozzá gúnyosan. Hogy ez mekkora egy bunkó!
- És történt valami komolyabb baj? Mármint az ájuláson kívül… - nehezemre esett nem szúrósan nézni a férfire, de valahogy csak összehoztam.
- Eltört az egyik karja – jelentette ki a nő. A sintér ezután meg sem szólalt.
- Nagyon durván? – tudom, hogy nem volt jól megfogalmazva a kérdés, de nem tudtam hogyan lehetne ezt helyesen mondani.
- Nem tudunk semmit, de remélhetőleg nem – küldött felém egy bíztató mosolyt a nő, amit én viszonoztam is. Már amennyire jelen helyzetben sikerült…
- És… Most mi lesz?
- Várjuk a mentőt.
- Értem – mondtam, mivel semmi értelmesebb nem jutott eszembe. – Küldhetnék egy SMS-t valakinek? – kérdeztem egy kicsivel később, megtörve a hatalmas csendet.
- Persze.
- Bocsássanak meg! – Felálltam, kiléptem az ajtón és egyszerre egy hatalmas, szőkésbarna hajzuhatagot láttam magam előtt, semmi mást.
- Tom! Hogy kerülsz ide? – kérdezte Sam.
- Nem hallottad? Ja, igaz… Még csak most terjed a hír.
- Mi történt? – rémült meg egyszerre.
- Matilda elájult, eltörte a kezét.
- Úristen! – sikított fel. – Hogyan?
- Valami gyógyszer miatt elvileg…
- Mármint…?
- Dehogy! – nevettem rá. – Nem úgy gyógyszer!
- Uh – fújta ki a levegőt. – Basszus, most alaposan megijesztettél ezzel!
- Bocsi! – néztem rá bűnbánóan.
- Semmi gond. Be lehet hozzá menni? – intett fejével az ajtó felé.
- Hát, nem ajánlanám, benn van a fél tanári kar.
- Akkor majd este átnézek hozzátok! Ja, jut eszembe! Rob hívott! Totál meg volt ijedve, hogy hol vagy! Azt hitte, megint valami őrültséget csináltál, azért tűntél el. Nem ért el téged, meg semmi…
- Ja, igen… Töri után egyből rohantam ide. – Elővettem a mobilom és láttam, hogy öt nem fogadott hívásom van. Négy Robtól, egy Samtől.
- Szerintem meg fogja érteni – mosolygott és a kezét a vállamra tette. – De jelezd neki valahogy, hogy nem lettél se öngyilkos, se semmi!
- Jó, úgyis azért jöttem ki – mosolyogtam rá. – Valamivel csak indokolnom kell a lógást, nem? – nevettem fel.
- De! – nevetett vissza. – Most viszont mennem kell, szia!
- Szia! – Gyorsan írtam egy SMS-t Robnak, hogy mi, hogyan, merre, miért.
Néhány perc múlva meg is érkeztek a mentősök. Addigra a húgom is magához tért és hevesen tiltakozott mindenféle vizsgálat és szirénázó mentőautó ellen.
- Matilda. Leestél. Beverted a fejed. Több mint fél óráig nem voltál magadnál. Azért egy röntgen nem ártana meg. Nem gondolod? – kérdezte az elegánsabb nő.
- De… - húzta el a száját szemforgatva Matilda. Na, igen! Ez az én húgom! Vérbeli profi…
Én mindezt az ajtó mögül néztem, a húgom már csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, mikor beültem mellé a mentőautóba – de természetesen előtte vagy tíz embert megkérdeztem, hogy akkor most mit csináljak. Ja… Jellemző.