4. fejezet

Sziasztok :)
Bocsi a késésért, csak elhagytam a pendrive-omat, amin a fejezet volt :) Ez egy kicsit hosszabb lett, mint a többi, de nagyon sok bent a párbeszéd. És lehet, hogy újraírom... Van egy jelenet, ami nekem kicsit furcsa. Ha elolvassátok, rájöttök melyik az. Tom viselkedéséhez annyit fűznék hozzá, hogy az ember a családjával kicsit másképp viselkedik, mint a haverokkal.
A következő fejezet nem tudom mikor jön, mert jövő héten - elvileg - megint nem leszek itthon. Írni viszont tudok, és a következő fejezet eleje is készen van már.
Köszönöm a kommenteket :D És látom, azért gyűlünk, gyűlünk... :) Bármi hozzáfűznivalót várok bárhol :)
Puszi és jó olvasást :D (És tényleg bocsi a késésért :S)

4. fejezet

- Hát te meg mit keresel itt? – nézett rám a húgom, mintha valami szörnyet látna. Kedves fogadtatás, mondhatom… Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, nincs annyira rossz állapotban, hogy ne piszkálhassam. És ez éppen kapóra jött.
- Nem is örülsz nekem? – villantottam rá egy ezerwattos mosolyt.
- De! Csak meglepődtem.
- Már kár szépítgetni, hugi!
- Na, de most komolyan, te mit keresel itt?
- Behívtak, mert elájultál, satöbbi, satöbbi.
- Hogyhogy téged? – csodálkozott.
- Na, szerinted? – kérdeztem keserűen.
- Ja, értem… - szontyolodott el.
Nem tudom megérteni, mért vállalnak olyan emberek három gyereket, akinek egyre sincs idejük! Ezzel most semmiféle bírálatot nem akarok mondani, de ez így van. Persze már megszoktuk. Ja, nehéz lett volna tizenhét év után nem megszokni… Csak azért néha furcsa látni, hogy körülöttünk mindenkivel törődnek a szülei, meg minden. A Pattinson-család légkörében például soha, egy pillanatra sem éreztem feszültséget, pedig már családtagként kezelnek, nem titkolóznak előttem, és ezt igazán nagyra értékelem. Náluk a legnagyobb vita a mosogatás miatt szokott lenni. (Megjegyezném, végül valahogy mindig Claire kezébe kerül a szivacs.)
- Legalább lóghattam egy napot! – vigyorodtam el. Ezzel sikeresen eltereltem a témát és húgom gondolatait. Mindig is az volt a meglátásom, hogy a két tesóm kicsi ahhoz, hogy ezt megérték és fájjon is nekik, pedig ez nem volt igaz. Mind a ketten elég nagyok voltak mind a kettőhöz, csak én nem gondoltam így. Ez valami fura nagytesó-izé lehet. Gondolom. -
- Mázlista! – nyújtotta rám a nyelvét.
- Te se épp a padban ülsz!
- De neked nincs eltörve semmid és nincs semmi bajod. Ennyi, Tom Sturridge. Be lehet fogni!
- Jó, igazad van – húztam el a számat. Még ha ma lett volna csütörtök… Akkor Matildának holnap sem kellett volna iskolába menni, vagyis nálam lenne a pont. Kivételesen. De így, hogy szombat van, mindenképp ő nyert – legalábbis azt, hogy erre jól rácseszett, meg egy pontot a mi idióta kis versengésünkben, amit időtlen idők óta játszunk. Rajtunk kívül senki nem tudja, hogy megy ez, de nekünk pontosan le vannak jegyezve ezek a dolgok. Már csak arra lennék kíváncsi, mikor fog véget érni ez az egész? Már nem mintha ezt akarnám, csak tudom, hogy akkor valaminek vége lesz. Megszűnik egy biztos rendszer, amihez mindig ragaszkodtam, és ami egy biztos pont volt az életemben. Tudom, furcsán hangzik, de én egyszerűen szeretem a rendszereket az életemben. Mármint nem azokat a pontosan kidolgozott ekkor ez, akkor meg az-féléket, hanem az ilyeneket. Ezt nem tudom elmondani, hogy milyen, ez csak úgy van… Mint a számítógépen egy háttérben futtatott program, amit szinte észre se veszel, hogy ott van, kivéve, ha éppen észre kell, hogy vedd. Ilyen például a vírusirtó. Csak fut a gépen, maximum egy kis ikon jelzi, de ha éppen talál egyet, rögtön jelez.
- Itt vagy még? – kérdezte aggódva. Néha úgy el tudok gondolkodni, hogy észre se veszem, hogy mi történik körülöttem.
- Igen, mert? – mosolyogtam rá. Próbáltam leplezni a hirtelen rám törő idegességet, ami nem is tudtam, hogy mitől volt.
- Megérkeztünk – mondta és ezzel egy időben jött és egy pasi, aki megpróbálta ráerőszakolni egy hordágyra, hogy úgy vigyék be. A húgom persze tiltakozott, hogy neki semmi baja, csak a keze tört el, de járni azért még tud. Végül is igaza volt, de jobbnak láttam, ha most ellent mondok neki. Elvégre idősebb vagyok és felelősségteljesebb, vagy mi a szösz.
- Matilda… - szűrtem halkan, a fogam között a szavakat.
- Jó, oké – hajtotta le a fejét megadóan és hagyta, hogy az ágyra tegyék. Az egyik férfi küldött felém egy hálás pillantást. Furcsa volt… Azt hittem, hogy ezt nem szokás. Na, mindegy. – Bejössz? – nézett rám kérlelően Matilda.
- Mindjárt. Előbb még el kell intéznem valamit.
- Neked mindig el kell intézned valamit – csóválta a fejét.
- Ilyen az élet - vontam vállat. – De most tényleg! Sietek! Oké?
- Rendben. – Nagy nehezen felült, odamentem hozzá és összeborzoltam a haját.
- Légy jó – nyomtam egy puszit a homlokára, majd leugrottam a kocsi hátuljáról és el is tűntem onnan.
Mentem egy kicsit, végül egy fal mellett álltam meg. Nekitámaszkodtam és elővettem a zsebemből a telefont. Határozott célom volt, nem keresgéltem sokat: egyből hívtam anyámat. Nem érdekel, akármeddig kell csörgetnem, akkor is felveszi! Mert azt még megértem, hogyha egy ismeretlen számról hívják, és ő éppen forgat, akkor nem veszi fel, de ha fia hívja, akkor csak megteszi. Vagy nem? Anyámnál semmit nem lehet tudni…
Csörgettem, csörgettem… És csak csörgettem. Már vártam, hogy bekapcsoljon a hangposta és éppen le akartam tenni, mikor felvette valaki a telefont. Egy férfi szóét bele. A legelső reakcióm az volt, hogy bocsánatot kérek és megmondom, hogy téves. A második az, hogy gyorsan lepörgettem magamban az eseményeket. Anyu reggel otthon volt. Most – állítólag – forgat… De ha forgat, akkor mit keresett otthon reggel? Jó, oké… Lehet, hogy később kezdtek ma. Nem kell egyszerre a legrosszabbra gondolni.
Főleg, hogy anyuék szeretik egymást – legalábbis mi így tudjuk. Az viszont már régen rossz, ha ilyet feltételezek, hogy megcsalnák egymást. Mindegy – illetve, egyáltalán nem az, de van most ennél sürgetőbb dolgom is.
- Tom? Tom, te vagy? – Ez már anyu volt. Gondolom a hapsi átadta neki a telefont.
- Igen, én. Amúgy, szia!
-Mért nem vagy iskolában? – csodálkozott. – Jaj, mit csináltál már megint? – sápítozott. Ja, mintha olyan srác lennék, mint Whisky, aki szinte minden nap megjárja az igazgatói irodát.
- Anyu. Nyugi. Nagy levegő! – Majd kis szünet után újra megszólaltam. – Én semmit.
- Hála az égnek! Akkor ki? Az öcséd? – Na ja… Matildát meg se kérdezi, mintha ő valami szent lenne. Az ő szemükben mondjuk az is… Csak azt nem értem, hogy miért.
- Nem – sóhajtottam. – Matilda.
- Mit csinált?
- Rossz a kérdés…
- Akkor?
- Inkább mi történt vele?
- Micsoda?! – sikított fel anyu. – Jól van? Nem esett baja? Az isten szerelmére, Tom! Mondd már el!
- Nyugi, semmi komoly. Most már… Csak eltört a karja.
- Hogyan?
- Ajj, anyu, én se tudom pontosan! De ahelyett, hogy ott baszn… izé, húznád az időt, inkább idejöhetnél a lányodhoz! – teremtettem le.
- Szerinted mire készülök éppen? És Tom Sturridge, ne káromkodj, mert még le találom szedni a fejedet!
- Igenis, őrmester… - forgattam a szemem.
- De most a húgodról kéne beszélnünk! Hogy van? – kérdezte aggódva. Utána hallottam, hogy elköszön valakitől és becsukódik mögötte egy ajtó. – Tom! Itt vagy? – Annyira hallgattam mögötte a zajokat, hogy mit csinál, hogy közben el is felejtettem válaszolni neki.
- Igen, itt vagyok. Nyugodj már le anyu! - mondom én, aki minden helyzetben képes megőrizni a hidegvérét. Na persze... Azt megnézném, mikor én totál nyugodt maradok! Valahogy nem vallana rám...
- Jó... De, hogy van Matilda? - aggódott.
- Jól.
- Vagyis?
- Már vitatkozott is velem. - Ez mindent elárul...
- Akkor nincs nagy baj. - Szinte tudtam, hogy a telefon túloldalán mosolyog. Fura volt hallani, hogy aggódik, mert, ahogy én tapasztaltam, anyai ösztönöket csak nyomokban tartalmaz. Mint a mézes müzli mogyorót... (Legalábbis a doboz oldalán ez van.)
- Nincs hát! - Feleslegesen minek aggódjon? Főleg, hogy megvan rá az esély, hogy pont most szakítottam meg egy remek kis házasságtörést. Ó, je! Komolyan, már csak ez hiányozna...
- Tom, te most hol vagy? - A háttérből már hallottam, hogy az autóban ül és ide tart.
- A kórház előtt. És anya...
- Igen?
- Vezetés közben tilos telefonálni! - mondtam vigyorogva.
- Te oktatsz ki a szabályokról? - nevetett. Néhány dologban biztosan hasonlítottunk. Köztük ebben is.
- Jól van, na! Mikor érsz ide?
- Ha jól számolom, tíz-tizenöt perc. Persze csak, ha nem kerülök dugóba.
- Szurkolok!
- Rendben!
- Anya... - tétováztam. Ezt lehet, hogy mégsem telefonon kéne megbeszélni... Főleg nem ilyen ritka, vidám percek után.
- Igen? - Nem szóltam semmit. - Tom, mit akartál kérdezni? - Még mindig semmi válasz. - Thomas Jerome Sidney Sturridge - utáltam, ha az egész nevemet kimondja... -, ha nem válaszolsz azonnal, amint megérkeztem, az első dolgom lesz felpofozni téged! - Heh... Komoly fenyegetés! Ilyennel ijesztgetni a tizenhét éves fiát, aki két fejjel magasabb nála? Ne vicceljen már!
- Mindegy... Nem telefontéma! - hárítottam. Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább semmiről nem tudnék...
- Tom! Nekem bármit elmondhatsz! - váltott át az érzékeny anya szerepére.
Szerep, szerep és csak még több szerep. Mást sem csinál, csak játszik. Az élet neki színház és minden élethelyzet egy kihívás, hogy el tudja-e játszani. A jelmez nem lényeg, az mindig az adott jelenethez illő. A mellékszereplők - mert mellette mindenki csak az - megvannak. Szövegkönyv nincs - az élet írja.
El szoktam gondolkozni azon, hogy mi volt, mikor még nem kihívásként fogta fel az életet, nem egy filmként, ahol minden szerepben tündökölni kell. Aztán rájöttem: ez nála kimaradt. Színészek közé született, rendezőhöz ment hozzá...
Én ennek a forgatókönyvnek, amit Az Élet neki írt, garantáltan adnék egy Aranymálnát.
Ő persze lehet, hogy másként fogja fel. Lehet, hogy minden, ami vele történt, az jó volt. Örült annak, ahova született, és mindennek. Az is lehet, hogy nekünk, hármunknak örült a legjobban, de nem tudja kimutatni, mert ez nem egy színdarab. Itt nincs megírva, mit kell tennie. Egyszerűen nem ért az improvizációhoz. Mármint az életben... Merthogy a színpadon mindez tökéletesen megy neki. De az élet más... Az élet nehezebb. Itt nem szerepek vannak, hanem érző lények... Akik nem felejtik el a sérelmeket, ugyanakkor a jóra is emlékeznek.
Az is lehet, hogy anya lelkülete túlságosan is „gyermeki” ahhoz, hogy rájöjjön az élet nyitjára.
Persze megeshet, hogy egyik elképzelésem sem helytálló, de az is, hogy mindben van egy kis igazság. Végül is, az ő élete... A „probléma” csak annyi, hogy mi is részesei vagyunk.
- Tudom, Anyu. És köszi. De ezt most nem lehet!
- Ajjaj! Ez már rosszul kezdődik! Lány van a dologban? - El kellett fojtanom egy röhögést, hiszen az már régen rossz lenne, ha anyám meg egy csaj! Annyiból viszont jobb lenne, hogy nem az lenne a legnagyobb problémánk, hogy megcsalja apámat. Mindegy, ilyenre jobb nem is gondolni, mert még a végén beteljesedik. Már csak az kéne!
Viszont lehet, hogy jó lenne, ha azt, mondanám, hogy igen, mert bár a szüleim akármennyire is a nemtörődöm-típusba tartoznak, azért még ők is észrevesznek néhány dolgot. Mostanában a legfontosabb az volt, hogy nincs barátnőm. És hogy mért nincs barátnőm. Meg, hogy mikor lesz barátnőm...
- Igen, az.
- Akarsz róla beszélni?
- Ööö... Inkább majd máskor!
- Rendben! Viszont nagyon úgy néz ki, hogy dugóba kerültem.
- Az nagyon nem jó - mondtam. - Akkor tudod mit csináljunk?
- Mit?
- Ha előbb elengednek minket, akkor felhívlak, hogy haza menj inkább, ha nem, akkor gyere a kórházhoz!
- Ne felejts el felhívni!
- Olyan vagyok én?
- Hm... Igen - mondta egy kis gondolkozás után.
- De nem is apámtól örököltem ezt! - vágtam vissza. Anya jó vitapartner és méltó ellenfél volt ilyen helyzetekben. A gond csak az, hogy ilyenekre ritkán volt lehetőségünk - és nem miattam...
- Itt az ideje, hogy letegyük! - mondta gyorsan.
- Gyáva! - nevettem.
- Az - vallott színt. - De ideje istápolnod egy kicsit a húgod! Már biztos betegre aggódta magát, hogy hol vagy...
- Szerintem inkább kikezdett valami orvostanhallgatóval - nevettem. Anya egy mondatából le lehet szűrni, mennyire ismer minket. Mivel: Arthur az aggódós, Matilda az, aki mindenkivel kikezdene, én pedig ennek a kettőnek a keveréke. Az aggodalmamat azzal palástolom, hogy mindenkivel kikezdek.
- Jaj, Tom! Ő a húgod, nem valami út széli kis lányka!
- Szerinted hagynám, hogy olyan legyen? - Matilda tudja, hogy bármit tesz, arról én tudni fogok. És én nem csak „nevelem”, hanem nevelem is őt. Egyszerűen nem szeretném azt, hogy a húgom is olyan csaj legyen, mint az osztálytársai! Még egy lányiskolában is vannak „legendás” alakok, nem csak nálunk... Például az egyik lánynak egy srác egy csomó ember előtt kikapcsolta a melltartóját és levette a csajról - az ő beleegyezésével! Ha meghallanám, hogy Matilda ilyen dolgokban részt vett, azt hiszem, elbeszélgetnék vele...
- Köszönöm, Tom. - A választ mindketten tudtuk, így inkább csak megköszönte.
- Mindegy - mondtam. Nem kenyerem a hálálkodás, pedig most azt kellett volna tennem. De komolyan! Tényleg én tartozom köszönettel azért, mert a szüleink ilyen mélyen nem törődnek velünk. Miért? Mert ezzel közelebb visznek a húgomhoz és az öcsémhez. - Leteszem. Szia, anya!
- Szia, jó légy, vigyázz a húgodra és... - folytatta volna véget nem érő szónoklatát, de inkább kinyomtam. Elképzeltem, milyen bosszús arcot vághat. Vicces...
Rohamléptekkel indultam épületbe, azon belül is a recepcióra. Ott volt egy kisebb kavarodás, mert a néni nem igazán tudta még kezelni a számítógépen az újfajta adatbázist, de közös erővel, öt perc után csak megtaláltuk, amit kellett. Mikor elmentem, még hallottam, hogy valami olyasmit mondott, hogy mért nem ilyen az összes mai fiatal. Elmosolyodtam. Hát ma is tettem valami jót! Nem tudom mi szállt meg, mert általában nem vagyok ilyen... De ez most lényegtelen.
Leültem a terem elé, ahol állítólag Matildát gipszelték be, gondoltam megvárom. Körülbelül tíz perc múlva már ki is jött - mellette egy jóképű első-másodéves egyetemistának kinéző srác. A fiú odaadott a kezébe egy papírfecnit, ami semmiképp se tűnt hivatalos papírnak. Annál inkább telefonszámnak! Hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem a húgomat, mire a srác arca elsötétült. Pont ez volt a cél! Az én tizenhat éves kishúgom csak ne randizgasson egyetemista srácokkal! Matilda persze rögtön magyarázkodni kezdett:
- Ő csak a bátyám!
- Ja, rendben! - mosolygott a srác. - Majd hívlak, Tildi! - Na, nálam itt szakadt el az utolsó kötél. Én hívtam így őt öt éves korában. Utálta. Persze, már nem öt éves és szemel láthatóan ettől a sráctól nem zavarta.
- Rendben, Paul! Szia és... köszi!
- Ez a munkám! - kacsintott a srác.
Amilyen gyorsan jött a kedvességem, olyan gyorsan szállt is el. Amilyen hidegen csak lehetett, úgy köszöntem el a „szexidokitól” és mentünk el.
- Most mért vagy ilyen? - rivallt rám a húgom.
- Csak nem akarom, hogy a húgom tizenhat évesen huszonéves srácokkal járjon! Talán baj?
- Az! Az én életem, nem kell, hogy beleszólj! - Azzal sarkon fordult és lelépett. Én pedig leforrázva álltam ott.
Szép... Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, nem voltam rá felkészülve. Mikor végre magamhoz tértem, a kedves recepciós néni felé vettem az irányt. Biztosan tud segíteni!
- Nem látott egy magas, barna hajú lányt, begipszelt kézzel kimenni? - kérdeztem mosolyogva, miután illedelmesen köszöntem és ő is nyugtázta, hogy én vagyok „a kedves fiatalember, aki segített eligazodni a technika útvesztőjében.”
- De igen! Vagy két perce. Elég feldúltnak tűnt! A húga?
- Igen...
- Veszekedtek?
- Sajnos.
- Ki volt a hibás?
- Azt hiszem én - vallottam be szemlesütve. Ilyet se csináltam még! Lelkisegély a kedves recepciós nénitől...
- Kérjen tőle bocsánatot! - veregette meg a vállamat a pulton áthajolva.
- Megbocsájt?
- Biztosan - mosolygott biztatóan. - Min vesztek össze?
- Hosszú történet... Merre ment a lány? - A nő megmutatta. - Akkor haza - nyugtáztam.
- Szívesen meghallgatnám, ha szeretnéd elmesélni! - mosolygott rám.
- Tudja mit? Elmondom. - Elregéltem neki mindent, az elejétől a végéig. Néha belekérdezett, de figyelmesen hallgatott. - ...és tudja, Margaret, én csak az el... bocsánat a szóért, szóval az elpicsásodástól szeretném megmenteni!
- Tudod, Tom, szerintem engedhetnél nagyobb teret neki! Te is elkövetted a saját hibáidat, engedd, hogy ő is az övéit!
- De...
- Nincs de! Figyeld a háttérből, legyél csendes szemlélő! Ha valami igazán nagy butaságra készül, gyengéden állítsd meg, de a kis hibákat hadd kövesse el!
- Köszönöm, Margaret! - öleltem át. - Ezzel a beszélgetéssel annyira új megvilágításba helyezett mindent!
- Örülök, hogy segíthettem! Ha bármikor szükséged van egy tanácsra, hozzám jöhetsz!
- Köszönöm. Azt hiszem, megfogadom!
- Menj, keresd meg Matildát! Aggódhat, hogy hol vagy!
- Jaj - kaptam észbe -, anyut is fel kellett volna hívnom!
- Tom... – csóválta a fejét, mintha legalábbis ezer éve ismerne. - Menj! - mosolygott.
- Viszontlátásra és köszönöm még egyszer is!
A Sors akarta, hogy én segítsek befelé a néninek! Rohantam haza, közben írtam anyának is SMS-t, hogy haza menjen.
- Matilda! - kiáltottam, mikor beértem a lakásba. Fél perc elteltével meg is jelent a lépcső tetején, kisírt szemekkel. Rögtön odamentem és átöleltem. - Sss... Ne sírj! Mi a baj?
- Én nem akartam veszekedni veled! - hüppögte.
- Én sem! Bocsáss meg!
Te is! Tudom, hogy csak jót akarsz!
- Persze – mosolyogtam. - Mért, szerinted mégis mit szeretnék? Azt, hogy apáca legyél és soha ne legyen egy pasid se?
- Aha – bólogatott könnyes szemmel, de mosolyogva. Jut eszembe! Egy rockzenész, motoros srác randira hívott! Mehetek?
- Nem – jelentettem ki elkomorodva. Mit képzel magáról a húgom?! Lehet, hogy nem apácának szánom, de attól még nem mehet el minden jöttmenttel! Mondjuk, nem az én dolgom lenne ezt megszabni, de mindegy. Ha anyámékon múlna, Matilda már legalább Vegasban lenne, egy – vagy több – férjjel.
- Tom, Tom! Csak vicceltem! - nevetett.
- Szar vicc volt – húztam el a szám. - Figyelj, ezt tőled simán komolyan lehet venni!
- De nem kell! - ellenkezett. - És csak, hogy tudd: utálom a tetovált, piercinges pasikat!
- Jól teszed.
Már ki is nyílt az ajtó és belépett rajta anyám. Az öcsémmel együtt – fogalmam sincs, hol találkoztak...
Sziasztok! - köszönt. - Hol vagytok?
- Itt, fent! - kiabáltam le.
- Hogy vagy? - fordult a húgomhoz, ahogy fölért.
- Köszi, jól – mosolygott. A beszélgetés nekem nagyon formálisnak tűnt, semmi anya-lánya dolog nem volt benn. Legalábbis nekem úgy tűnt. Lehet, hogy csak nem láttam meg...
- Az jó. De mit csináltál? - nézett rá aggódva. Na, most már úgy tűnt, mintha tényleg valami családféle lennénk.
- Nyugi, semmit.
- Matilda, a semmitől nem ájulsz el és törik el a kezed – néztem rá.
- Jó, a semminél egy kicsit többet, de nem kell aggódni, oké?
- Szerintem igenis jogos, ha aggódok – fonta össze a karjait anyu.
- Jobban jársz, ha elmondod... - mondtam halkan.
- Néha hallgass a bátyádra – tanácsolta anyu.
- Jó. Tesióra volt, leestem. Kész, ennyi.
- Honnan estél le?
- Szekrényugrás volt. Utálom – jegyezte meg mellékesen.
- Hát, most egy ideig nem is kell csinálnod – simította meg anyu a haját.
Egy ideig csend volt. Majd Arthur rohant fel a lépcsőn és közben majdnem elesett. Már ösztönösen utánakaptunk mind a hárman. Megszoktuk... Borzalmasan béna a srác, de ő is megszokta. Ez van.
Mi ez a tömörülés? - nézett végig rajtunk. Senki nem szólt semmit. - Te meg mi a jó szent szart csináltál?! - kérdezte a nővérét.
- Na, szerinted? - kérdezte az gúnyosan.
- Ne veszekedjetek! - csattant fel anyu.
- Nem veszekedünk – pislogtak rá mind a ketten. Mint két kisangyal. Ja, pont ők...
- Jól teszitek. Nekem vissza kell mennem! - fordult meg és ment is a lépcső felé.
Most jött el az én pillanatom!
Lementem vele, majd az ajtónál halkan megszólaltam:
Anyu, beszélhetnénk?
- Persze, mit szeretnél?
- Csak... Hol voltál? - mondtam ki végre. Anyu mintha egy pillanatra zavarba jött volna. De csak egyetlen egy pillanatra, mert minden helyzetben tudott játszani.
- Megbeszélésen – vette elő a legszebb műmosolyát.
- Hol? - faggatóztam tovább.
- Az új filmem rendezőjénél – mosolygott.
- Mit beszéltetek meg?
- Mennem kell! - jelentette ki hirtelen. Jók legyetek! - kiáltott be, majd megölelt és szinte rohant a kocsijához. Mire akár egy szót tudtam volna mondani neki, már el is ment.
Hirtelen valaki elkapta a karom. Kicsit megijedtem és hátrafordultam. Rob állt velem szemben.
Tom – mondta halkan. -, gyere! Ezt látnod kell!
- Hova menjek? - értetlenkedtem.
- Hozzánk, te barom!
- Ezt nem mondtad...
- Most mondom! Gyere már! - sürgetett.
- Oké, oké! - És már húzott is magával.
Mire feleszméltem, már a Pattinson-házban voltam. Az egyetlen meglepő dolog az volt, hogy Lizzy szobájában. De nem csak én voltam itt, hanem szinte a környékről mindenki. Itt volt Lizzy, Rob, Victoria, Bobby, Hil... Csak Sam nem. Mindenki az ablaknál állt. Hirtelen összeállt a kép.
Lizzy szobája az egyetlen, ami az emeleten van és az utcára néz.
Mit nézünk? - kérdeztem Robot.
- Ezt! - szorított nekünk egy kis helyet, a többiek nem kis bosszankodására. Kimutatott az ablakon, Samék házára. Az előtt egy csilivili új kocsi állt. Kinyílt a hátsó ajtó, és egy lány szállt ki. Hosszú, sötét haja volt, ennyit láttam belőle. Tehát ő lenne Julie.