Új, izé, akármi :)

Végre van gépem, viszont a fejezetnél támadt némi problémám a géppel -.-" Az van, hogy már félig megvolt, de az újratelepítés következtében el nem tudom képzelni hová tűnt pont ez a mappa -.-" Pedig elvileg megvan :) A lényeg: amint megtaláltam, befejezem és hozom. 

Ja, és bocsi a sok várakozásért, de tényleg... 

Addig is, egy kis leírás az új történetemről: 

L.A. - Ahonnan minden indul...
Jensen nem is sejti, mi vár rá, mikor a nővére, aki híres színésznő, meghívja magához nyárra az angyalok városába. A tizenhat éves fiú hirtelen belecsöpen a féktelen bulik és a hírességek világába, ami eddig teljesen távol állt tőle. Egy olyan világ tárul fel előtte, ahol csak az ember, aki elég erős.
Megismeri a szerelmet, s talán bebizonyosodik, hogy L.A. az Angyalok Városa.
A történet erre a számra épül. 

The city of Dreams

(Ja, és a zene miatt ne nézzetek teljesen hülyének :$) 

Vissza a jövőbe... azaz a blogra :) + részlet

Sziasztok!
Bocsi, hogy ennyi idő kimaradt, de elromlott a gépem, be kellett szereznem egy Wordöt, nem voltam itthon, meg hasonló problémák... Pontosítok: a gépem még mindig nem jó, valószínűleg a közeljövőben is lesz kimaradás, amíg valaki (aki nálam okosabb, höhö...) újratelepíti a gép egy részét, de talán arról előre fogok tudni és szólok. Na, a lényeg: fejezet még szeptember előtt, a mikorról pontosan nem tudok nyilatkozni.
Amúgy, ha valaki olvasta az I Love London-t Effytől, a hülye humorból rájött, hogy Effy is én vagyok xD Szóval, amíg nem lesz itt fejezet, nyomás oda olvasni és kritizálni :D
Amúgy, van néhány saját regényre is ötletem, ha valakit érdekel, az segíthetne nekem, hogy eldöntsem, melyikkel kezdjem a megírást :D Meg hülyézzen le, ha hülyeség az egész... ilyesmi :D Komment, email, ilyesmi jöhet. De kritizáláshoz is! :D Ja, és köszi az előző fejezethez a komikat, válaszolok, ha tudok :)
És bocsi az összefüggéstelen beszédért, de 02:17 van, épp most fejeztem be egy ILL fejezetet - arra nem kell rákészülni, ott nagyon karakterben vagyok, mivel Effy-Lili az teljesen én. Itt viszont általában Tom szemén keresztül látjuk a dolgokat, amihez azért bele kell élnem magam a dologba. Ezért van az, hogy itt ritkábban vannak, de hosszabb fejezetek, ott meg gyakrabban, de rövidebb. Viszont ez a történet úgy 30 és 50 fejezet közé fog esni, ha jól számoltam. Mármint, ha a tömeg nem követel többet xD Tudjátok, két ember egymás mellett, az már sor, akkor három, az tömeg :D Plusz számoljuk még ide a rendszeres olvasómat, aki nem rendszeresolvas (Edina, rád gondoltam xD), viszont tud cseszegetni, hogy írjak már valamit :D
Jó, inkább befogtam, ilyenkor már özönlik a hülyeség.

Összefoglalva: azért nem volt fejezet, mert nem volt jó a gépem és/vagy nem voltam itthon; még a nyári szünetben jön új rész; olvassatok I Love Londont és ne felejtsetek el kritizálni; van néhány ötletem, ha valaki kíváncsi, leírom; a sztori 30-50 fejezet lesz kb.; IMÁDLAK TITEKET, AKIK OLVASTOK ÉS ÍROK - vagy éppen nem írtok xD

Puszi nektek és bocs a sok hülyeségért, amit összehordtam - amúgy teljesen józan vagyok, és nem "joél cafiolok" (by: D., akit nem nevezünk nevén xD), hanem alapjáraton vagyok hülye :D na meg öt kávé kifejti a hatását xD

Update: ejj de kegyes vagyok, és ejj, de mennyire nem vagyok álmos eredményeként elkezdtem írni, úgyhogy íme egy kis részlet:
(Tom szemszög, előre bocsájtom)

,,- Ez csak az egyik félelem. Igazából akárki lehetsz... Lehet, hogy egy bérgyilkos vagy. Vagy bármi... Figyelj, körülbelül tíz perce ismerlek, te meg keresztülviszel egy erdős-bozótos részen és bízzak meg benned?
- Mondjuk - vontam vállat. - De ha nem akarsz, nem kell. Hazatalálhatsz egyedül is.
- Mindig bunkó vagy? - állt meg hirtelen.
- Nem - válaszoltam döbbenten. Még soha nem találkoztam ilyen őszinte emberrel.
- Akkor?
- Csak ideges.
- Miért?
- Tíz perce ismerlek. Mért pont veled beszéljem meg? És amúgy sem tudnál segíteni.
- Honnan veszed?
- Mindegy - legyintettem. - Bocs az antiszociális viselkedésemért, de tényleg! Nem lehetne, hogy hazakísérlek, aztán holnap újra megismerkedünk?''

5. fejezet

Sziasztok :) Bocsi a késésért, szinte egész héten nem volt netem :S Amikor nmeg volt, akkor meg olyan sz*rul voltam, hogy nem volt "erőm" befejezni a fejezetet xD (Így jár az, aki szombaton tornacípőben ment el... xD Olyan eső volt :O)
Köszönöm a díjat, nemsokára ki is teszem ♥ :) Ja, egy kis újítás! Az oldal alján van bloglista :) (Van benn még egy Tomos fic :D Nem Szaszáé, hanem egy új :D)
A fejezet tartalmából: Jul, aki flegma és hányik; Rob, aki nem kicsit kattan be; Tom, aki vérzik; Matilda, aki pszichológust játszik - elég rosszul xD Remélem, ez elég figyelemfelkeltő volt xD
Puszi és remélem tetszeni fog :) Kommenteket várom ;)

5. fejezet

~ Julie ~

Egy dolgot imádok abban, ha autóban ülök. Az ablakon kibambulást. Látom, ahogy suhan el mellettem a táj, látom, ahogy anyám felém fordulva magyaráz, magyaráz és magyaráz. Szentbeszéd. Megint – csak ma tizedszerre. Előtte pedig legalább egy hétig. Illetve... Már három hete. Azóta.
Abból, amit mond, nem hallok semmit, de nem is érdekel. Különben is: ezerszer hallottam már! Fülemben a fülhallgató, szól a zene. Szájról olvasni nem tudok, tehát bólogatok. Valamire... Nem tudom, hogy most éppen mire, de tudom, hogy amit mond, arra ezt kell reagálni.
Apám csak szótlanul vezet. Már egy ideje hozzám se szól. Vagy ha mégis, annak nyomós oka van.
Régen mind a kettőjükkel egy csomót beszéltem, most már nem. Anyám prédikál, apám nem szólal meg. Olyan ez, mint a passzív ellenállás. Nem tesznek semmit, de mégis. Bár nevezhetjük struccpolitikának is – legalábbis apám részéről.
Meglátom a táblát, hogy már csak két kilométer van hátra A Helyig. Hirtelen összeszorul a gyomrom, az izgalomtól mintha lepkék repülnének bele – de ezek nem a jó lepkék. Nem olyanok, mint mikor szerelmes leszel, és ezt érzed. Ez teljesen más. Ezek a lepkék agresszívek, mintha ki akarnának onnan törni. Ez nem teljesen jött össze, de a gyomrom tartalmát sikeresen megkeverték.
- Állj meg! – nyögtem számra tapasztott kézzel. Még szinte ezt meg sem tette, én máris kiugrottam az autóból és kiadtam a gyomrom tartalmát. (Ami igazából szinte semmi nem volt, ha azt nézzük, hogy ma egy falat sem ment le a torkomon.) Rossz „tulajdonság”, de stresszhelyzetben mindig rám jön a hányinger. És ezt utálom!
- Jól vagy? – kérdezte anyu miután végeztem.
- Szerinted? – néztem rá. – Többé-kevésbé.
- Valami rosszat ettél?
- Ja, asszem. – Hogy ez mennyire ismeri a lányát! Most komolyan…
- Rágót? – nyújtott felém egy csomagot kis szünet után.
- Köszi – vettem el.
- Szálljunk vissza.
- Oké… - mondtam kedvetlenül. Nem akarok Barnesbe menni! Nem, nem és nem!
Fülhallgatót visszaraktam a fülembe, továbbra is üvöltött belőle az Offspring. Méghozzá a The Kids Aren’t All Right. Stílusos, mit ne mondjak… Még az MP3-lejátszóm is ellenem van?! Szép… Átléptettem a következő számra. You’re gonna go far, kid. Hát kösz szépen! Inkább kikapcsoltam. Jobb ez így, legalább eggyel kevesebb dolog miatt fogok bosszankodni.
Az autóban csend honolt, ez furcsa volt. Bambultam kifelé az ablakon, kisvártatva új táblát láttam, ami azt közölte, hogy már csak egy kilométer van hátra Addig. Becsuktam a szemem. Balszerencsémre pont akkor nyitottam ki, mikor egy újabb tábla köszöntött bennünket itt. Remek.
- Julie, itt vagyunk – erőltetett magára egy mosolyt anyám.
- Veszem észre.
- Vegyél vissza.
- Miből?
- A stílusodból.
- Nem.
- De!
- Nem.
- Ne vitatkozz velem, Julie!
- Nem vitatkozom.
- De igen, vitatkozol!
- Tényeket közlök. Te vitatkozol.
- Julie… Ne feszítsd a húrt… - mondta apám. Jobbnak láttam inkább csendben maradni.
Anyámtól nem féltem, tőle inkább. Na jó, igazából egyiküktől sem. Kellett nekik kiskoromban kitalálni, hogy milyen jó lenne, ha tudnék karatézni! Ha tizenhárom évesen nem mondom azt, hogy: na jó, engem ez már baromira nem érdekel, most én lehetnék Julie Chan. Az mekkora poén lenne! Így is elég magas szinten jártam már és szerintem tudnék még egyet s mást csinálni… Hát nem vagyok elveszett ember, ez tény és való.
Még egy kis autókázás után megszólalt anyu.
- Julie, itt laknak Samék – mutatott egy nagy házra, ami előtt épp akkor álltunk meg.
- Jó.
- Kicsit több lelkesedést!
- Nagyon jó. – Erre csak legyintett.
- Gyere, szálljunk ki!
- Oké – mondtam és megtettem, amire kért. Még be sem csuktam a kocsiajtót, épp körül akartam nézni, mikor egy szőkésbarna hajzuhatag eltakart mindent. Íme Samy, az én kedves unokahúgom. Ő legalább nem változott.
- Jul, úgy örülök, hogy itt vagy! – ölelgetett. Mit tehettem volna mást? Visszaöleltem.
- Én is! – Még szerencse, hogy a hazugság bajnoka vagyok. Soha, senki nem jött rá, mikor hazudtam. Semmi árulkodó jel, semmi későbbi elszólás.
Végre sikerült kisepernem az arcomból a haját és arra is hajlandó volt, hogy eleresszen. Ekkor felnéztem – és majdnem nevetőgörcsöt kaptam. A szomszéd ház emeleti ablakából négyen-öten lesték minden egyes mozdulatomat. Mindenki árgus szemekkel figyelt, kivéve egyvalaki. Ő az ablak jobb szélénél állt és csak a hátát láttam. Ő vajon nem kíváncsi az új lányra? Vagy csak éppen elfordult, Bár meglehet, hogy ő észrevette, hogy nézem őket, ezért fordult meg.
Samy is felnézett és ő tényleg nevetett.
- Hülyék! Ezt nem gondoltam volna. Mármint, gondoltam, hogy megcsinálják, de csinálhatták volna jobban is. Amatőrök… - nevetett.
- Mert mit csinálnak? – adtam az értetlent.
- Téged figyelnek.
- Ők kik amúgy? – kíváncsiskodtam. Tényleg érdekelt.
- Ők úgy mindenki. Vagyis… Gondolom, ott van Victoria, Lizzy, Rob, Bobby, Marc, Hil és persze Tom. Csak tudnám, mért áll háttal… - Na, ez is kiderítve. A háttal álló srác Tom. Értem én.
- És ők most onnan bámulnak engem?
- Aha. Nyugi, velem is ezt csinálták! Amúgy tök jófej az egész társaság. Ha gondolod, bemutathatlak nekik. Mondjuk, ha nem mutatlak be, akkor sorban letámadnak – morfondírozott. – Jobban jársz, ha velem tartasz!
- Oké – egyeztem bele. Legalább nem kell egyedül lennem. – Mármint, ha lerendeztünk néhány dolgot – intettem fejemmel a nyílódó ajtó felé.
- Ja, persze, oké! Két perc és jövök, jó?
- Tőlem – vontam vállat és mentem üdvözölni az új családomat.

~ Tom ~

- Na? – kérdezte Rob, aki a többiekkel együtt szinte rátapadt az ablakra.
- Mi na? – értetlenkedtem.
- Hát a lány, Julie!
- Ja, nem rossz. Egész jól néz ki. – Az igazat megvallva gyönyörű volt, de magamnak sem igazán akartam beismerni.
- Szívesen megismerném! – Rob próbált nem túlzottan lelkesedni, de nem sikerült. Persze nem azért volt ez, hogy ő most dobni fogja Samet, csak egyszerűen ilyen. Őrült és hülye. Samy hatására nagyon sokat változott. Mikor ő jött, szinte hozzá se mert szólni, most meg ez… Fura.
- Hé, állj le, Casanova! Neked már van csajod! – állítottam le.
- Félreértesz! – ellenkezett. – Te is jóban vagy Sammel, mégsem szóltam egy szót sem, nem?
- Ja.
- Egészen mostanáig – változott komorrá az arca. Sejtettem, hogy egyszer ez lesz… - Kijönnél velem? – Mutatott az ajtóra. Kiment, én követtem.
Nem igazán értettem, mire föl ez a cirkuszozás és főleg most? Ez se normális… De ha ilyen, az ő baja! Meg amúgy is… Látott engem akár egyszer is rámozdulni a csajra?! Jó, még két éve, de akkor nem jártak még, vagyis Sam szabad pálya volt, független terület. Nem tarthatott rá tulajdonjogot, ahogy ezt most sem teheti meg! Annak a lánynak szabad akarata van. Ha akarja, akkor megcsalja a pasiját. Akár velem is. De nem tette. És miért nem? Mert szereti. Én is szeretem Samet, de nem úgy, hanem barátként. És soha nem is fogom jobban szeretni, ezt Rob tudja a legjobban. Akkor meg mit parádézik? Nem a színházban vagy, haver, hogy túldrámázz mindent… - gondoltam.
- Tudod, engem egy ideig egyáltalán nem zavart, hogy ti jóban vagytok, de… - És megállt.
- De?
- Tom, rohadtul nincs kedvem veszekedni veled, de ami sok, az sok! – fakadt ki.
- Te meg mi a jó retkes francról beszélsz?!
- Figyelj, van szemem! Látom, hogy totál odavagy érte! Az állandó ölelések, meg minden! Nem vagyok ám hülye!
- Rob. Az vagy. – Nem válaszolt. Illetve mégis. Csakhogy ezt kézzel tette. Egy hosszú, igen hosszú másodpercig a szemébe néztem. Azon mindenféle érzelem átsuhant. Aztán hirtelen egy ütést éreztem az orromnál. Nem volt erős, de ahhoz éppen elég volt, hogy elkezdjen vérezni. Vérszemet kaptam, és ütöttem, rúgtam volna. Egy pillanat múlva elvetettem az ötletet, csak álltam ott. Nem fogom megütni, akármit csinál. Tudom, hogy erre hajaz, de nem fogok vele verekedni. Később úgyis megbánnám. Ahogy ő is ezt fogja tenni. Tudom. Még egyet akart ütni, de elkaptam a kezét, így tehetetlenül kapálózott, és bokán rúgott.
- Nyugodj már le! Basszus, normális vagy? – kiabáltam rá. – Eszemben sincs lenyúlni a csajod!
- De!
- Szeret téged, a rohadt életbe is. Bár el nem tudom képzelni miért… Rád jött az idegbaj, vagy mi?! Komolyan, rosszabb vagy, mint a húgom, mielőtt megjön neki… - Máskor egy ilyen hülye beszóláson tuti, hogy elröhögtük volna magunkat, de ez nem az a helyzet volt. Rob villámló szemekkel nézett rám, én pedig elengedtem és kicsörtettem. Sam pont ekkor jött be, köszönés nélkül elrohantam mellette. Nehogy RP még féltékenyebb legyen. A semmire, természetesen.
Idegesen és gyorsan mentem végig a házunk felé vezető úton. Egy fehér felső volt rajtam, az orrom pedig nagyon vérzett, így jobb híján a ruha ujjával töröltem le. Mikor hazaértem, bevágtam magam mögött az ajtót. A húgom már jött is, hogy elküldjön emiatt melegebb éghajlatra, ám mikor rám nézett, először azt hittem, el fog ájulni.
- Veled… Mi történt? – kérdezte halkan.
- Mért? – vontam vállat. Nem akartam túl nagy feneket keríteni a dolognak, mert nem érdemes.
- Megvert valaki?
- Nem.
- Akkor?
- Mi akkor? – értetlenkedtem.
- Tiszta vér vagy! Nézd már meg! – tolt a tükörhöz.
Odaálltam, és nem kicsit döbbentem meg. Eddig azt hittem, hogy csak egy kicsit vérzett az orrom, de ahogy ránéztem a tükörképemre, meg kellett állapítanom, hogy ez koránt sincs így. Az a fehér felső, ami rajtam volt, már inkább úgy nézett ki, mintha pirossal batikoltam volna. Remek. Ezt most, hogy fogom megmagyarázni?
- Vedd már le! - noszogatott a húgom. - Tom, figyelsz?!
- Nem.
- Akkor figyelj! - vágott pofon azzal a kezével, amelyik nem volt begipszelve.
- Kösz, máris jobb - mondtam gúnyosan és letöröltem az arcomról a vért.
- Tom, bocsi, nem akartam, tényleg! - Szegény lány majdnem elbőgte magát. Már csak az kellett volna...
- Hé, semmi baj! - öleltem meg.
- Na, a ruhánknak annyi - jelentette ki.
- Ez legyen a legnagyobb gondunk! - sóhajtottam fel és leültem a kanapéra.
- Hát ja...
- Mi a baj?
- Minden. Nálad?
- Ugyanaz - húztam el a számat.
- Mesélj!
- Előbb te!
- A pasim dobott...
- Várj! Volt pasid? - képedtem el.
- Jó... Az EGYIK pasim dobott, mert ő a barátnőmmel akar járni, a csajjal meg összevesztem, mert neki már régen tetszett a srác, de nem tudta, hogy én járok vele. Ja, és el van törve a kezem.
- Szar ügy.
- Kösz a jótanácsot...
- Szívesen. Na, most komolyan! Egy srác se ér meg annyit, hogy tönkretegyen egy barátságot, nem?
- De. Főleg nem ő.
- Mert ki volt?
- Dave Miles.
- Úristen! Az a fatökű barom? - nevettem.
- Hát... Ja.
- A csajjal ki fogsz békülni, ettől a Dave-től meg jobb, ha távol tartod magad.
- Oké. És... Mi a te gondod?
- Eltört az orrom asszem.
- És hogyan?
- Rob behúzott egyet.
- Mi van?! Várj, ezt ismételd meg!
- Rob. Behúzott. Egyet - mondtam tagoltan.
- Mármint Robert Thomas Pattinson?
- Ja.
- Aki a te legjobb barátod?
- Volt.
- Mert?
- Mert azt hiszi, hogy járni akarok Sammel.
- És akarsz?
- Dehogyis! Mármint, oké, jól néz ki és kedves is, de ő egyrészt Rob csaja, másrészt az egyik legjobb barátom, harmadrészt pedig nem járna velem.
- Akkor Rob mért hiszi ezt?
- Mert hülye.
- Oké... És verekedtetek is, vagy csak egy ütés volt?
- Csak egy.
- Jó. És mi van most?
- Hát gondolom összevesztünk. Nem?
- Ja, valami ilyesmi.
- És mit kéne csinálni?
- Kibékülni...?
- Majd, ha ő jön!
- Ne legyél már ilyen makacs!
- Ő ütött. Meg rúgott - tettem hozzá.
- Rúgott?
- Ja, kirúgta szinte a bokámat.
- Fáj?
- Nem.
- Akkor jó.
- Most őszintén... Mi ebben a jó?
- Passz...
- Ja, és a tetejébe még szerintem Sam se fog velem szóba állni.
- Merthogy?
- Mikor Robbal összevesztünk, én elrohantam, épp akkor jött Sam és még csak nem is köszöntem neki.
- Csak megbékél mind a kettő!
- Nem hinném... - pesszimistáskodtam.
- Tom, amióta az eszemet tudom, Rob a legjobb barátod. Úgy gondolod, ezt csak el lehet felejteni?
- Aha.
- Hülye vagy - állt fel és ott hagyott, az önsajnálatban dagonyázva.
- Azért köszi - morogtam.
Végigdőltem a kanapén és a plafont bámultam. Az idő múlását csak a felsőmbe beszáradó vér pirosból barnává változása jelezte.
- Tom! Kelj fel! - rázogatott finoman a húgom. Ezek szerint elaludtam. Mély, álomtalan alvás volt, de most erre volt szükségem.
- Ja, oké, köszi! - mosolyogtam rá bágyadtan.
- Szívesen - mondta és újra otthagyott. Felmentem a szobámba és átvettem egy másik ruhát, majd lementem és észrevétlenül kisurrantam az ajtón.
Egy sétára volt szükségem. Bár néha utáltam a hely kisvárosi jellegét, megnyugtatásnak jó volt. Totál elbambulva róttam az utcákat, mikor nekimentem valakinek.
- Bocsánat - mondtam és mentem volna tovább.
- Várj! - kiáltott utánam. - Te vagy Tom, igaz?

4. fejezet

Sziasztok :)
Bocsi a késésért, csak elhagytam a pendrive-omat, amin a fejezet volt :) Ez egy kicsit hosszabb lett, mint a többi, de nagyon sok bent a párbeszéd. És lehet, hogy újraírom... Van egy jelenet, ami nekem kicsit furcsa. Ha elolvassátok, rájöttök melyik az. Tom viselkedéséhez annyit fűznék hozzá, hogy az ember a családjával kicsit másképp viselkedik, mint a haverokkal.
A következő fejezet nem tudom mikor jön, mert jövő héten - elvileg - megint nem leszek itthon. Írni viszont tudok, és a következő fejezet eleje is készen van már.
Köszönöm a kommenteket :D És látom, azért gyűlünk, gyűlünk... :) Bármi hozzáfűznivalót várok bárhol :)
Puszi és jó olvasást :D (És tényleg bocsi a késésért :S)

4. fejezet

- Hát te meg mit keresel itt? – nézett rám a húgom, mintha valami szörnyet látna. Kedves fogadtatás, mondhatom… Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, nincs annyira rossz állapotban, hogy ne piszkálhassam. És ez éppen kapóra jött.
- Nem is örülsz nekem? – villantottam rá egy ezerwattos mosolyt.
- De! Csak meglepődtem.
- Már kár szépítgetni, hugi!
- Na, de most komolyan, te mit keresel itt?
- Behívtak, mert elájultál, satöbbi, satöbbi.
- Hogyhogy téged? – csodálkozott.
- Na, szerinted? – kérdeztem keserűen.
- Ja, értem… - szontyolodott el.
Nem tudom megérteni, mért vállalnak olyan emberek három gyereket, akinek egyre sincs idejük! Ezzel most semmiféle bírálatot nem akarok mondani, de ez így van. Persze már megszoktuk. Ja, nehéz lett volna tizenhét év után nem megszokni… Csak azért néha furcsa látni, hogy körülöttünk mindenkivel törődnek a szülei, meg minden. A Pattinson-család légkörében például soha, egy pillanatra sem éreztem feszültséget, pedig már családtagként kezelnek, nem titkolóznak előttem, és ezt igazán nagyra értékelem. Náluk a legnagyobb vita a mosogatás miatt szokott lenni. (Megjegyezném, végül valahogy mindig Claire kezébe kerül a szivacs.)
- Legalább lóghattam egy napot! – vigyorodtam el. Ezzel sikeresen eltereltem a témát és húgom gondolatait. Mindig is az volt a meglátásom, hogy a két tesóm kicsi ahhoz, hogy ezt megérték és fájjon is nekik, pedig ez nem volt igaz. Mind a ketten elég nagyok voltak mind a kettőhöz, csak én nem gondoltam így. Ez valami fura nagytesó-izé lehet. Gondolom. -
- Mázlista! – nyújtotta rám a nyelvét.
- Te se épp a padban ülsz!
- De neked nincs eltörve semmid és nincs semmi bajod. Ennyi, Tom Sturridge. Be lehet fogni!
- Jó, igazad van – húztam el a számat. Még ha ma lett volna csütörtök… Akkor Matildának holnap sem kellett volna iskolába menni, vagyis nálam lenne a pont. Kivételesen. De így, hogy szombat van, mindenképp ő nyert – legalábbis azt, hogy erre jól rácseszett, meg egy pontot a mi idióta kis versengésünkben, amit időtlen idők óta játszunk. Rajtunk kívül senki nem tudja, hogy megy ez, de nekünk pontosan le vannak jegyezve ezek a dolgok. Már csak arra lennék kíváncsi, mikor fog véget érni ez az egész? Már nem mintha ezt akarnám, csak tudom, hogy akkor valaminek vége lesz. Megszűnik egy biztos rendszer, amihez mindig ragaszkodtam, és ami egy biztos pont volt az életemben. Tudom, furcsán hangzik, de én egyszerűen szeretem a rendszereket az életemben. Mármint nem azokat a pontosan kidolgozott ekkor ez, akkor meg az-féléket, hanem az ilyeneket. Ezt nem tudom elmondani, hogy milyen, ez csak úgy van… Mint a számítógépen egy háttérben futtatott program, amit szinte észre se veszel, hogy ott van, kivéve, ha éppen észre kell, hogy vedd. Ilyen például a vírusirtó. Csak fut a gépen, maximum egy kis ikon jelzi, de ha éppen talál egyet, rögtön jelez.
- Itt vagy még? – kérdezte aggódva. Néha úgy el tudok gondolkodni, hogy észre se veszem, hogy mi történik körülöttem.
- Igen, mert? – mosolyogtam rá. Próbáltam leplezni a hirtelen rám törő idegességet, ami nem is tudtam, hogy mitől volt.
- Megérkeztünk – mondta és ezzel egy időben jött és egy pasi, aki megpróbálta ráerőszakolni egy hordágyra, hogy úgy vigyék be. A húgom persze tiltakozott, hogy neki semmi baja, csak a keze tört el, de járni azért még tud. Végül is igaza volt, de jobbnak láttam, ha most ellent mondok neki. Elvégre idősebb vagyok és felelősségteljesebb, vagy mi a szösz.
- Matilda… - szűrtem halkan, a fogam között a szavakat.
- Jó, oké – hajtotta le a fejét megadóan és hagyta, hogy az ágyra tegyék. Az egyik férfi küldött felém egy hálás pillantást. Furcsa volt… Azt hittem, hogy ezt nem szokás. Na, mindegy. – Bejössz? – nézett rám kérlelően Matilda.
- Mindjárt. Előbb még el kell intéznem valamit.
- Neked mindig el kell intézned valamit – csóválta a fejét.
- Ilyen az élet - vontam vállat. – De most tényleg! Sietek! Oké?
- Rendben. – Nagy nehezen felült, odamentem hozzá és összeborzoltam a haját.
- Légy jó – nyomtam egy puszit a homlokára, majd leugrottam a kocsi hátuljáról és el is tűntem onnan.
Mentem egy kicsit, végül egy fal mellett álltam meg. Nekitámaszkodtam és elővettem a zsebemből a telefont. Határozott célom volt, nem keresgéltem sokat: egyből hívtam anyámat. Nem érdekel, akármeddig kell csörgetnem, akkor is felveszi! Mert azt még megértem, hogyha egy ismeretlen számról hívják, és ő éppen forgat, akkor nem veszi fel, de ha fia hívja, akkor csak megteszi. Vagy nem? Anyámnál semmit nem lehet tudni…
Csörgettem, csörgettem… És csak csörgettem. Már vártam, hogy bekapcsoljon a hangposta és éppen le akartam tenni, mikor felvette valaki a telefont. Egy férfi szóét bele. A legelső reakcióm az volt, hogy bocsánatot kérek és megmondom, hogy téves. A második az, hogy gyorsan lepörgettem magamban az eseményeket. Anyu reggel otthon volt. Most – állítólag – forgat… De ha forgat, akkor mit keresett otthon reggel? Jó, oké… Lehet, hogy később kezdtek ma. Nem kell egyszerre a legrosszabbra gondolni.
Főleg, hogy anyuék szeretik egymást – legalábbis mi így tudjuk. Az viszont már régen rossz, ha ilyet feltételezek, hogy megcsalnák egymást. Mindegy – illetve, egyáltalán nem az, de van most ennél sürgetőbb dolgom is.
- Tom? Tom, te vagy? – Ez már anyu volt. Gondolom a hapsi átadta neki a telefont.
- Igen, én. Amúgy, szia!
-Mért nem vagy iskolában? – csodálkozott. – Jaj, mit csináltál már megint? – sápítozott. Ja, mintha olyan srác lennék, mint Whisky, aki szinte minden nap megjárja az igazgatói irodát.
- Anyu. Nyugi. Nagy levegő! – Majd kis szünet után újra megszólaltam. – Én semmit.
- Hála az égnek! Akkor ki? Az öcséd? – Na ja… Matildát meg se kérdezi, mintha ő valami szent lenne. Az ő szemükben mondjuk az is… Csak azt nem értem, hogy miért.
- Nem – sóhajtottam. – Matilda.
- Mit csinált?
- Rossz a kérdés…
- Akkor?
- Inkább mi történt vele?
- Micsoda?! – sikított fel anyu. – Jól van? Nem esett baja? Az isten szerelmére, Tom! Mondd már el!
- Nyugi, semmi komoly. Most már… Csak eltört a karja.
- Hogyan?
- Ajj, anyu, én se tudom pontosan! De ahelyett, hogy ott baszn… izé, húznád az időt, inkább idejöhetnél a lányodhoz! – teremtettem le.
- Szerinted mire készülök éppen? És Tom Sturridge, ne káromkodj, mert még le találom szedni a fejedet!
- Igenis, őrmester… - forgattam a szemem.
- De most a húgodról kéne beszélnünk! Hogy van? – kérdezte aggódva. Utána hallottam, hogy elköszön valakitől és becsukódik mögötte egy ajtó. – Tom! Itt vagy? – Annyira hallgattam mögötte a zajokat, hogy mit csinál, hogy közben el is felejtettem válaszolni neki.
- Igen, itt vagyok. Nyugodj már le anyu! - mondom én, aki minden helyzetben képes megőrizni a hidegvérét. Na persze... Azt megnézném, mikor én totál nyugodt maradok! Valahogy nem vallana rám...
- Jó... De, hogy van Matilda? - aggódott.
- Jól.
- Vagyis?
- Már vitatkozott is velem. - Ez mindent elárul...
- Akkor nincs nagy baj. - Szinte tudtam, hogy a telefon túloldalán mosolyog. Fura volt hallani, hogy aggódik, mert, ahogy én tapasztaltam, anyai ösztönöket csak nyomokban tartalmaz. Mint a mézes müzli mogyorót... (Legalábbis a doboz oldalán ez van.)
- Nincs hát! - Feleslegesen minek aggódjon? Főleg, hogy megvan rá az esély, hogy pont most szakítottam meg egy remek kis házasságtörést. Ó, je! Komolyan, már csak ez hiányozna...
- Tom, te most hol vagy? - A háttérből már hallottam, hogy az autóban ül és ide tart.
- A kórház előtt. És anya...
- Igen?
- Vezetés közben tilos telefonálni! - mondtam vigyorogva.
- Te oktatsz ki a szabályokról? - nevetett. Néhány dologban biztosan hasonlítottunk. Köztük ebben is.
- Jól van, na! Mikor érsz ide?
- Ha jól számolom, tíz-tizenöt perc. Persze csak, ha nem kerülök dugóba.
- Szurkolok!
- Rendben!
- Anya... - tétováztam. Ezt lehet, hogy mégsem telefonon kéne megbeszélni... Főleg nem ilyen ritka, vidám percek után.
- Igen? - Nem szóltam semmit. - Tom, mit akartál kérdezni? - Még mindig semmi válasz. - Thomas Jerome Sidney Sturridge - utáltam, ha az egész nevemet kimondja... -, ha nem válaszolsz azonnal, amint megérkeztem, az első dolgom lesz felpofozni téged! - Heh... Komoly fenyegetés! Ilyennel ijesztgetni a tizenhét éves fiát, aki két fejjel magasabb nála? Ne vicceljen már!
- Mindegy... Nem telefontéma! - hárítottam. Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább semmiről nem tudnék...
- Tom! Nekem bármit elmondhatsz! - váltott át az érzékeny anya szerepére.
Szerep, szerep és csak még több szerep. Mást sem csinál, csak játszik. Az élet neki színház és minden élethelyzet egy kihívás, hogy el tudja-e játszani. A jelmez nem lényeg, az mindig az adott jelenethez illő. A mellékszereplők - mert mellette mindenki csak az - megvannak. Szövegkönyv nincs - az élet írja.
El szoktam gondolkozni azon, hogy mi volt, mikor még nem kihívásként fogta fel az életet, nem egy filmként, ahol minden szerepben tündökölni kell. Aztán rájöttem: ez nála kimaradt. Színészek közé született, rendezőhöz ment hozzá...
Én ennek a forgatókönyvnek, amit Az Élet neki írt, garantáltan adnék egy Aranymálnát.
Ő persze lehet, hogy másként fogja fel. Lehet, hogy minden, ami vele történt, az jó volt. Örült annak, ahova született, és mindennek. Az is lehet, hogy nekünk, hármunknak örült a legjobban, de nem tudja kimutatni, mert ez nem egy színdarab. Itt nincs megírva, mit kell tennie. Egyszerűen nem ért az improvizációhoz. Mármint az életben... Merthogy a színpadon mindez tökéletesen megy neki. De az élet más... Az élet nehezebb. Itt nem szerepek vannak, hanem érző lények... Akik nem felejtik el a sérelmeket, ugyanakkor a jóra is emlékeznek.
Az is lehet, hogy anya lelkülete túlságosan is „gyermeki” ahhoz, hogy rájöjjön az élet nyitjára.
Persze megeshet, hogy egyik elképzelésem sem helytálló, de az is, hogy mindben van egy kis igazság. Végül is, az ő élete... A „probléma” csak annyi, hogy mi is részesei vagyunk.
- Tudom, Anyu. És köszi. De ezt most nem lehet!
- Ajjaj! Ez már rosszul kezdődik! Lány van a dologban? - El kellett fojtanom egy röhögést, hiszen az már régen rossz lenne, ha anyám meg egy csaj! Annyiból viszont jobb lenne, hogy nem az lenne a legnagyobb problémánk, hogy megcsalja apámat. Mindegy, ilyenre jobb nem is gondolni, mert még a végén beteljesedik. Már csak az kéne!
Viszont lehet, hogy jó lenne, ha azt, mondanám, hogy igen, mert bár a szüleim akármennyire is a nemtörődöm-típusba tartoznak, azért még ők is észrevesznek néhány dolgot. Mostanában a legfontosabb az volt, hogy nincs barátnőm. És hogy mért nincs barátnőm. Meg, hogy mikor lesz barátnőm...
- Igen, az.
- Akarsz róla beszélni?
- Ööö... Inkább majd máskor!
- Rendben! Viszont nagyon úgy néz ki, hogy dugóba kerültem.
- Az nagyon nem jó - mondtam. - Akkor tudod mit csináljunk?
- Mit?
- Ha előbb elengednek minket, akkor felhívlak, hogy haza menj inkább, ha nem, akkor gyere a kórházhoz!
- Ne felejts el felhívni!
- Olyan vagyok én?
- Hm... Igen - mondta egy kis gondolkozás után.
- De nem is apámtól örököltem ezt! - vágtam vissza. Anya jó vitapartner és méltó ellenfél volt ilyen helyzetekben. A gond csak az, hogy ilyenekre ritkán volt lehetőségünk - és nem miattam...
- Itt az ideje, hogy letegyük! - mondta gyorsan.
- Gyáva! - nevettem.
- Az - vallott színt. - De ideje istápolnod egy kicsit a húgod! Már biztos betegre aggódta magát, hogy hol vagy...
- Szerintem inkább kikezdett valami orvostanhallgatóval - nevettem. Anya egy mondatából le lehet szűrni, mennyire ismer minket. Mivel: Arthur az aggódós, Matilda az, aki mindenkivel kikezdene, én pedig ennek a kettőnek a keveréke. Az aggodalmamat azzal palástolom, hogy mindenkivel kikezdek.
- Jaj, Tom! Ő a húgod, nem valami út széli kis lányka!
- Szerinted hagynám, hogy olyan legyen? - Matilda tudja, hogy bármit tesz, arról én tudni fogok. És én nem csak „nevelem”, hanem nevelem is őt. Egyszerűen nem szeretném azt, hogy a húgom is olyan csaj legyen, mint az osztálytársai! Még egy lányiskolában is vannak „legendás” alakok, nem csak nálunk... Például az egyik lánynak egy srác egy csomó ember előtt kikapcsolta a melltartóját és levette a csajról - az ő beleegyezésével! Ha meghallanám, hogy Matilda ilyen dolgokban részt vett, azt hiszem, elbeszélgetnék vele...
- Köszönöm, Tom. - A választ mindketten tudtuk, így inkább csak megköszönte.
- Mindegy - mondtam. Nem kenyerem a hálálkodás, pedig most azt kellett volna tennem. De komolyan! Tényleg én tartozom köszönettel azért, mert a szüleink ilyen mélyen nem törődnek velünk. Miért? Mert ezzel közelebb visznek a húgomhoz és az öcsémhez. - Leteszem. Szia, anya!
- Szia, jó légy, vigyázz a húgodra és... - folytatta volna véget nem érő szónoklatát, de inkább kinyomtam. Elképzeltem, milyen bosszús arcot vághat. Vicces...
Rohamléptekkel indultam épületbe, azon belül is a recepcióra. Ott volt egy kisebb kavarodás, mert a néni nem igazán tudta még kezelni a számítógépen az újfajta adatbázist, de közös erővel, öt perc után csak megtaláltuk, amit kellett. Mikor elmentem, még hallottam, hogy valami olyasmit mondott, hogy mért nem ilyen az összes mai fiatal. Elmosolyodtam. Hát ma is tettem valami jót! Nem tudom mi szállt meg, mert általában nem vagyok ilyen... De ez most lényegtelen.
Leültem a terem elé, ahol állítólag Matildát gipszelték be, gondoltam megvárom. Körülbelül tíz perc múlva már ki is jött - mellette egy jóképű első-másodéves egyetemistának kinéző srác. A fiú odaadott a kezébe egy papírfecnit, ami semmiképp se tűnt hivatalos papírnak. Annál inkább telefonszámnak! Hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem a húgomat, mire a srác arca elsötétült. Pont ez volt a cél! Az én tizenhat éves kishúgom csak ne randizgasson egyetemista srácokkal! Matilda persze rögtön magyarázkodni kezdett:
- Ő csak a bátyám!
- Ja, rendben! - mosolygott a srác. - Majd hívlak, Tildi! - Na, nálam itt szakadt el az utolsó kötél. Én hívtam így őt öt éves korában. Utálta. Persze, már nem öt éves és szemel láthatóan ettől a sráctól nem zavarta.
- Rendben, Paul! Szia és... köszi!
- Ez a munkám! - kacsintott a srác.
Amilyen gyorsan jött a kedvességem, olyan gyorsan szállt is el. Amilyen hidegen csak lehetett, úgy köszöntem el a „szexidokitól” és mentünk el.
- Most mért vagy ilyen? - rivallt rám a húgom.
- Csak nem akarom, hogy a húgom tizenhat évesen huszonéves srácokkal járjon! Talán baj?
- Az! Az én életem, nem kell, hogy beleszólj! - Azzal sarkon fordult és lelépett. Én pedig leforrázva álltam ott.
Szép... Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, nem voltam rá felkészülve. Mikor végre magamhoz tértem, a kedves recepciós néni felé vettem az irányt. Biztosan tud segíteni!
- Nem látott egy magas, barna hajú lányt, begipszelt kézzel kimenni? - kérdeztem mosolyogva, miután illedelmesen köszöntem és ő is nyugtázta, hogy én vagyok „a kedves fiatalember, aki segített eligazodni a technika útvesztőjében.”
- De igen! Vagy két perce. Elég feldúltnak tűnt! A húga?
- Igen...
- Veszekedtek?
- Sajnos.
- Ki volt a hibás?
- Azt hiszem én - vallottam be szemlesütve. Ilyet se csináltam még! Lelkisegély a kedves recepciós nénitől...
- Kérjen tőle bocsánatot! - veregette meg a vállamat a pulton áthajolva.
- Megbocsájt?
- Biztosan - mosolygott biztatóan. - Min vesztek össze?
- Hosszú történet... Merre ment a lány? - A nő megmutatta. - Akkor haza - nyugtáztam.
- Szívesen meghallgatnám, ha szeretnéd elmesélni! - mosolygott rám.
- Tudja mit? Elmondom. - Elregéltem neki mindent, az elejétől a végéig. Néha belekérdezett, de figyelmesen hallgatott. - ...és tudja, Margaret, én csak az el... bocsánat a szóért, szóval az elpicsásodástól szeretném megmenteni!
- Tudod, Tom, szerintem engedhetnél nagyobb teret neki! Te is elkövetted a saját hibáidat, engedd, hogy ő is az övéit!
- De...
- Nincs de! Figyeld a háttérből, legyél csendes szemlélő! Ha valami igazán nagy butaságra készül, gyengéden állítsd meg, de a kis hibákat hadd kövesse el!
- Köszönöm, Margaret! - öleltem át. - Ezzel a beszélgetéssel annyira új megvilágításba helyezett mindent!
- Örülök, hogy segíthettem! Ha bármikor szükséged van egy tanácsra, hozzám jöhetsz!
- Köszönöm. Azt hiszem, megfogadom!
- Menj, keresd meg Matildát! Aggódhat, hogy hol vagy!
- Jaj - kaptam észbe -, anyut is fel kellett volna hívnom!
- Tom... – csóválta a fejét, mintha legalábbis ezer éve ismerne. - Menj! - mosolygott.
- Viszontlátásra és köszönöm még egyszer is!
A Sors akarta, hogy én segítsek befelé a néninek! Rohantam haza, közben írtam anyának is SMS-t, hogy haza menjen.
- Matilda! - kiáltottam, mikor beértem a lakásba. Fél perc elteltével meg is jelent a lépcső tetején, kisírt szemekkel. Rögtön odamentem és átöleltem. - Sss... Ne sírj! Mi a baj?
- Én nem akartam veszekedni veled! - hüppögte.
- Én sem! Bocsáss meg!
Te is! Tudom, hogy csak jót akarsz!
- Persze – mosolyogtam. - Mért, szerinted mégis mit szeretnék? Azt, hogy apáca legyél és soha ne legyen egy pasid se?
- Aha – bólogatott könnyes szemmel, de mosolyogva. Jut eszembe! Egy rockzenész, motoros srác randira hívott! Mehetek?
- Nem – jelentettem ki elkomorodva. Mit képzel magáról a húgom?! Lehet, hogy nem apácának szánom, de attól még nem mehet el minden jöttmenttel! Mondjuk, nem az én dolgom lenne ezt megszabni, de mindegy. Ha anyámékon múlna, Matilda már legalább Vegasban lenne, egy – vagy több – férjjel.
- Tom, Tom! Csak vicceltem! - nevetett.
- Szar vicc volt – húztam el a szám. - Figyelj, ezt tőled simán komolyan lehet venni!
- De nem kell! - ellenkezett. - És csak, hogy tudd: utálom a tetovált, piercinges pasikat!
- Jól teszed.
Már ki is nyílt az ajtó és belépett rajta anyám. Az öcsémmel együtt – fogalmam sincs, hol találkoztak...
Sziasztok! - köszönt. - Hol vagytok?
- Itt, fent! - kiabáltam le.
- Hogy vagy? - fordult a húgomhoz, ahogy fölért.
- Köszi, jól – mosolygott. A beszélgetés nekem nagyon formálisnak tűnt, semmi anya-lánya dolog nem volt benn. Legalábbis nekem úgy tűnt. Lehet, hogy csak nem láttam meg...
- Az jó. De mit csináltál? - nézett rá aggódva. Na, most már úgy tűnt, mintha tényleg valami családféle lennénk.
- Nyugi, semmit.
- Matilda, a semmitől nem ájulsz el és törik el a kezed – néztem rá.
- Jó, a semminél egy kicsit többet, de nem kell aggódni, oké?
- Szerintem igenis jogos, ha aggódok – fonta össze a karjait anyu.
- Jobban jársz, ha elmondod... - mondtam halkan.
- Néha hallgass a bátyádra – tanácsolta anyu.
- Jó. Tesióra volt, leestem. Kész, ennyi.
- Honnan estél le?
- Szekrényugrás volt. Utálom – jegyezte meg mellékesen.
- Hát, most egy ideig nem is kell csinálnod – simította meg anyu a haját.
Egy ideig csend volt. Majd Arthur rohant fel a lépcsőn és közben majdnem elesett. Már ösztönösen utánakaptunk mind a hárman. Megszoktuk... Borzalmasan béna a srác, de ő is megszokta. Ez van.
Mi ez a tömörülés? - nézett végig rajtunk. Senki nem szólt semmit. - Te meg mi a jó szent szart csináltál?! - kérdezte a nővérét.
- Na, szerinted? - kérdezte az gúnyosan.
- Ne veszekedjetek! - csattant fel anyu.
- Nem veszekedünk – pislogtak rá mind a ketten. Mint két kisangyal. Ja, pont ők...
- Jól teszitek. Nekem vissza kell mennem! - fordult meg és ment is a lépcső felé.
Most jött el az én pillanatom!
Lementem vele, majd az ajtónál halkan megszólaltam:
Anyu, beszélhetnénk?
- Persze, mit szeretnél?
- Csak... Hol voltál? - mondtam ki végre. Anyu mintha egy pillanatra zavarba jött volna. De csak egyetlen egy pillanatra, mert minden helyzetben tudott játszani.
- Megbeszélésen – vette elő a legszebb műmosolyát.
- Hol? - faggatóztam tovább.
- Az új filmem rendezőjénél – mosolygott.
- Mit beszéltetek meg?
- Mennem kell! - jelentette ki hirtelen. Jók legyetek! - kiáltott be, majd megölelt és szinte rohant a kocsijához. Mire akár egy szót tudtam volna mondani neki, már el is ment.
Hirtelen valaki elkapta a karom. Kicsit megijedtem és hátrafordultam. Rob állt velem szemben.
Tom – mondta halkan. -, gyere! Ezt látnod kell!
- Hova menjek? - értetlenkedtem.
- Hozzánk, te barom!
- Ezt nem mondtad...
- Most mondom! Gyere már! - sürgetett.
- Oké, oké! - És már húzott is magával.
Mire feleszméltem, már a Pattinson-házban voltam. Az egyetlen meglepő dolog az volt, hogy Lizzy szobájában. De nem csak én voltam itt, hanem szinte a környékről mindenki. Itt volt Lizzy, Rob, Victoria, Bobby, Hil... Csak Sam nem. Mindenki az ablaknál állt. Hirtelen összeállt a kép.
Lizzy szobája az egyetlen, ami az emeleten van és az utcára néz.
Mit nézünk? - kérdeztem Robot.
- Ezt! - szorított nekünk egy kis helyet, a többiek nem kis bosszankodására. Kimutatott az ablakon, Samék házára. Az előtt egy csilivili új kocsi állt. Kinyílt a hátsó ajtó, és egy lány szállt ki. Hosszú, sötét haja volt, ennyit láttam belőle. Tehát ő lenne Julie.

3. fejezet

Sziasztok :)

Ha ez a fejezet kedden fenn lesz, akkor sikerült időben feltöltenem. Ha nem... Nos, akkor nem :)

Várom a véleményeket :) Mert azt hiszem, van mit véleményezni ebben a fejezetben xD De tök jó arányom van: a rendszeres olvasóim 100%-a kommentel :D
Ui.: hát, ez nem szombat, de fent van :)

Na, puszi :)

Alice :)

3. fejezet

- Nem, ő nem! – sietett Lizzy a megnyugtatásommal.
- Akkor ki?
- Na, szerinted úgy mégis ki? – forgatta meg a szemét.
- Tom? – tippeltem. Illetve, ez nem is tipp volt, inkább biztos tudás, amit nem mertem elmondani.
- Ő.
- Mikor volt ez? – csodálkoztam. Nem is azon lepődtem meg, hogy ő volt (belőle szinte bármit kinézek), hanem azon, hogy nem mondta el. Bár, lehet, hogy ez még azelőtt volt, mielőtt megérkeztem.
- Pár hónapja.
- És te erről honnan tudsz?
- Rob mondta el.
- De nekem Tom erről nem is mesélt semmit! – hüledeztem.
- Persze, hogy nem! Inkább tagadja az egészet! – Nem is csodálom, én se lennék rá túl büszke. Igaz, az én vagyok. Tomra pont az ellenkezője a jellemző. Mi történt ezzel a gyerekkel? Abban a pillanatban valami hihetetlen pálfordulás mehetett benn végbe.
- Botrány lett belőle? – Hm… Az talán nem. Arról tudna már mindenki, Barnesben gyorsan terjednek a pletykák. Kisváros, ugye… Itt még a falnak is füle és szeme van. Mikor ideköltöztem, én azt hittem, hogy ez, hogy egy kisvárosban milyen gyorsan terjednek a pletykák, csak egy sztereotípia. Nem kellett két hét és rájöttem: ez nem igaz.
- Nem – nevetett Lizzy. – Még csak az kellett volna!
- Akkor mi volt?
- Tomék egyik osztálytársa egy üveg whiskyvel és néhány füves cigivel ment suliba.
- Akkor ő a híres-neves Whisky? – nevettem. Ő már legenda volt a városban. Ő volt a hely tipikus… Nem is tudom mije. A lényeg, hogy legenda volt. Nem éppen jó értelemben.
- Igen, igen!
- Na, és aztán mi lett? – kíváncsiskodtam tovább.
- Hát, a mi kedves Tomunk nem bírta megállni, hogy ki ne próbálja. Rá vall, valljuk be.
- Jó, de ez azért már tőle is egy kicsit sok, nem gondolod?
- De igen. Tom néha orbitális hülye tud lenni, de szerencsére hatalmas baráti körrel rendelkezik, akik mindig észhez térítik.
- Ezek ugyebár mi vagyunk – mosolyogtam. – Na, de végülis mi lett Tommal? Mert mindig sikerül eltérnünk a tárgytól.
- Hát, semmi. Rob kicsit észhez térítette, falazott neki, Tom meg hazament. Rob megmondta a tanároknak, hogy Tom reggel rosszul lett, így nem tudott bemenni az iskolába.
- Végül is, igazat mondott – vontam vállat. – Igazolást, hogy intézett? – Gondolom, ez már bajosabb része volt a dolognak. A szülőknek talán mégsem kéne elmondani a „reggel füveztem és ittam” sztorit, valószínűleg nem lennének oda a boldogságtól. A dokink pedig… Mikor még Londonban laktam, ott volt egy orvos, akit csak meg kellett kérni és adott egy igazolást, még okot sem kellett mondani. Na, de ez itt? Szinte negyven fokos lázzal is alig engedi meg, hogy otthon maradj. Ő egy szadista állat… Ilyenekre, hogy „ugyan már, legyen szíves adni egy igazolást!” Na, ilyenekre szerintem senki nem meri megkérni. Még Tom sem.
- Hát, az anyja írt neki – mondta Lizzy, mintha ez teljesen egyértelmű dolog lett volna.
- Elmondta Phoebe-nek? – csodálkoztam. Igaz, hogy Tom anyja nem a szigorról volt híres, de ettől szerintem még ő is „kissé” kiakadhatott.
- Dehogyis! Csak azt mondta, amit Rob is a tanároknak!
- És ő el is hitte? – Még jobban csodálkoztam, mint az előbb.
- Naná! Tom jó színész!
- Liz, azért azt se felejtsd el, hogy Phoebe is az… - vetettem ellen.
- Jó, oké. De most Tom „játékán” volt a hangsúly. Ezt Phoebe aggódó anyaként nézte, nem nézőként. – Kicsit nehéz volt őt „aggódó anyaként” elképzelni. Ő egyáltalán nem volt az a tipikus anyatípus. Ő az a fajta nő volt, aki vagy dolgozott, vagy ÉLT. De nem csak simán, bele a világba, hanem habzsolta az élvezeteket, gyönyörködött a varázsában. Így már nem nehéz megállapítani, hogy Tom kire is ütött.
- Mért, akkor nem kellett volna kiszúrnia, hogy hazudik? – gondolkoztam.
- Hát, talán… De tudod milyen Tom, mikor próbál meggyőzni valakit?
- A kutyaszemek? – kérdeztem.
- Azok – bólintott Lizzy, én pedig elnevettem magam. Eszembe jutott az a nap, mikor Tom átadta az üzenetet, hogy Rob randizni akar velem, én meg visszautasítottam. Akkor nézett rám először a kutyaszemekkel, sikerült is meggyőznie. Azóta is együtt vagyok azzal a félénk bolonddal… és ez nagyon jó!
- Szóval elhitte? – Na, ez az, amire anyám soha nem lenne képes.
- Igen – mondta el Lizzy már sokadszorra.
- Tudod, néha nagyon szeretném, hogy Phoebe legyen az anyám – sóhajtottam fel. – Az a nő nagyon tág értelemben használja a „nevelés” és a „szigor” szavakat.
- És szerinted az olyan jó? – nézett rám komolyan Lizzy.
- Hát… - hezitáltam.
- Tudod, én már nagyon kicsi kora óta ismerem Tomot és szerintem nem volt túl jó gyerekkora.
- Mert? Most mindene megvan. Akkor nem így volt?
- Jaj, Samy! Az anyagiak és a helyzet csak egy része a dolognak, mi van az érzelmekkel? Azzal, hogy a szülők mindig melletted állnak? – Hirtelen kezdtem butának érezni magam Lizzy mellett. Én csak a dolog egyik oldalát láttam meg, ő viszont mind a kettőt. Persze, Lizzynek legalább jó összehasonlítási alapja volt. A Pattinson-család tökéletes. Náluk a legnagyobb viták abból származnak, hogy Richard mért nem vitte ki a szemetet, mikor Claire ezt mondta neki. Ez a mi családunkban kicsit máshogy működött, ahogy Toméknál is. De Tom szülei legalább együtt voltak… Mármint: együtt-együtt. Az enyémek azok… Erről inkább jobb nem is beszélni. Elvileg együtt vannak, gyakorlatilag…? - De most gondolj bele! Hányszor voltál eddig Toméknál?
- Fú, sokszor!
- És ha jól gondolom, se az anyja, se az apja nem volt otthon soha, ugye?
- Hát, igen. – Voltaképp tényleg igaza volt Lizzynek. Ezzel annyira jól rávilágított Tom viselkedésének forrására…
- Ez akkor is így volt, mikor még kicsi volt. – Annyira látszott rajta, hogy sajnálja Tomot és a testvéreit! Pedig én eddig teljesen úgy gondoltam, hogy Tomnak jó lehet, de most rájöttem, hogy mindünk helyzete közül az övé a legrosszabb. Viszont, ha elkezdeném sajnálni, egyből elhidegülne tőlem. Tom már csak ilyen… Bonyolult srác, az egyszer biztos. – Gondolj bele, milyen szar lehetett nekik! – Na, most egy pillanatra leakadtam. Egy olyan tulajdonsága volt Lizzynek, amit nagyon furcsálltam, ő soha nem káromkodott. Vagy ha mégis, annak nagyon súlyos oka volt. Márpedig a szar-szó igenis káromkodás. Azt hiszem…
Egy ideig még álltunk ott és gondolkodtunk ezen. Megoldhatatlan, de megoldandó probléma. Bár, nem a mi dolgunk, lehet, hogy jobb lenne, ha hagynánk is… De ezt nem tehetjük! Az bár igaz, hogy nem hagyhatjuk, de egyelőre nem tudom, mit nem hagyhatunk… Mert ezen változtatni nem tudunk, és különben sem hiszem, hogy tizenhét évet ki lehet törölni az emlékezetből. Egyszer valahol olvastam, hogy az ember életének első tíz éve a legmeghatározóbb, szóval ezt már elbaszták. Nem is kicsit… Helyrehozhatatlanul.
- Talán be kéne mennünk – vetette fel Lizzy. Igaza volt, rajtunk kívül már senki nem volt ott, így némán elindultunk az osztályba. Ott leültünk egymás mellé és, mint lelkiismeretes diákok, kinyitottuk a könyvünket és ismételni kezdtünk. Éppen időben, mert pont jött be a tanár. Remek… Matek! Egyszerűen „imádom”…

~ Rob ~

Tom egész órán olyan furcsa volt… Nem figyelt oda, végig az asztal szélét kapargatta, mintha nagyon gondolkozott volna valamin. Azt is gondolhattam volna, hogy bántja valami. Viszont, nem hiszem, hogy így volt. Röpke tizenhét éve ismerem, és tudom, ha valami baja van, akkor nem így viselkedik. Olyankor magába fordul, és bár testben velünk van, a gondolatai teljesen máshol járnak. Most viszont egyszerűen ideges volt.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy mi baja van, de sajnos nem volt rá alkalmam. Pont történelemóránk volt, amin ha a tollat leejtem, szinte már az igazgatóhoz küldenek, nemhogy még beszéljek is!
Mikor kicsengettek, első dolgom az lett volna, hogy összeszedem a cuccom, közben beszélek Tommal. Épp beleraktam a könyvemet a táskába, felnéztem, de ő már sehol nem volt. Kicsit rám is ijesztett, mert nagyon ritkán csinál ilyet, hogy eltűnik. De ha mégis ezt teszi, akkor van, hogy napokra is lelép. Ezért tartja mindenki felelőtlennek őt. Ilyenkor mindenki őt keresi, aggódnak érte.
Jó, most ez kissé paranoiás gondolat volt. Hiszen ez csak egy óra volt! Kiment a végén és kész. Talán egy tanár hívta magával, vagy valami dolga van – remélhetőleg…

~ Tom ~

Csak rohantam végig az előcsarnokon, azt sem tudva, hova tartok, mikor egy nő megállított.
- Hova, hova? – nézett rám szúrósan. El kellett számolnom magamban tízig, hogy ne kezdjek kiabálni. Persze… Ilyenkor is az illendőség…
- A húgomat keresem – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ki a húga? – sötétült el a nő arca. Ezek szerint ő tud valamit. Az is lehet, hogy mindent. Mondja már el, az istenért!
- Matilda Sturridge – mondtam és kifújtam a levegőt. Annyira nehéz volt még néhány szót kimondani, miközben nem tudok semmit! Azzal, hogy homályban hagynak, az őrületbe lehet kergetni!
- Oh. – Ennyit mondott, majd pár másodperc csend után újra megszólalt. – Kövessen.
- Mi történt? – Kezdtem egyre idegesebb lenni.
A nő egy szót se szólt, nem is nézett rám, csak ment előre a néptelen folyosón. Cipője kopogása visszhangot vert a kövön. Szinte kísérteties volt… A nő egyre gyorsabban ment, szinte már alig tudtam követni.
- Itt is vagyunk – nyitott ki egy ajtót és szinte belökött rajta.
Időm se volt megnézni a táblát az ajtón, hogy mégis milyen terembe is kerülök majd. Ám amint beértem, egyszerre rájöttem, mi a szitu. Egy orvosi szobában álltunk, minden fehérben játszott. Fehér csempe a padlón és a falon. A plafonról egy gyenge neonlámpa vonta zöldessárga fénybe a helyiséget. Mindent betöltött a jellegzetes fertőtlenítőszer- és kórház-szag.
A következő látvány viszont kissé lesokkolt. (Bár, a húgomtól már szinte semmin nem lepődöm meg.) A fal mellett, bal oldalon egy fehér, kórházi ágy állt és Matilda azon feküdt. Innen, ahol álltam, úgy tűnt, nincs eszméleténél, a színe pedig a fal fehérségével vetekedett.
- Maga kicsoda? – nézett rám döbbenten egy férfi, mire az ágy körül álló körülbelül öt ember egy emberként fordult felém.
- Ő a lány bátyja, akinek az üzenetet küldték – magyarázta a nő, aki bekísért.
- Oh – mondta egy fehér ruhás nő. Valószínűleg valami ápolónő-féle lehetett.
- Az isten szerelmére, mondják már el, mi történt! – csattantam fel. Elegem volt a tudatlanságból, az oh-zásból, abból, hogy a húgom itt fekszik eszméletlenül, nekem meg senki nem mond semmit!
- Csak ne legyen ennyire felszarvazva a fiatalember! – rázta felém fenyegetően az ujját egy nagydarab pasi, mire az ápolónő-féle csitítgatni kezdte.
- Szóval mi történt? – kérdeztem magamra erőltetett nyugalommal.
- Nem akar leülni? – kérdezte a nő aggódva. Egy pillanatig úgy voltam, hogy a fejéhez vágom, hogy nem, kurvára nem akarok leülni, csak mondják el végre, hogy mi van!
- Köszönöm – mondtam végül és leültem a felkínált székre. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy körülöttem mindenki áll, én meg ott ülök. Mint valami kivizsgálás, vagy nem is tudom mi… (Bár, ha jobban belegondolok, egy orvosi szobában vagyok – és ennek egy kicsit sem örülök.)
- Szóval… - kezdett bele a szőke nő.
- A húga szedett valami gyógyszert? – vágott közbe egy férfi, aki kinézet alapján egy sintérre hasonlított. Akkor ő a tesitanár. (Legalábbis azok alapján, amit Sam, Lizzy és Matilda mesélt.) – Maga figyel? – dörrent rám.
- Igen. Illetve nem. Vagyis… Ajj! – Már olyan ideges voltam, nem is tudtam elmondani, mit akarok.
- Higgadjon le! – tanácsolta a szőke nő kedves, anyáskodó mosollyal. Vettem néhány nagy levegőt, elszámoltam tízig, majd újra ránéztem. – Most válaszoljon! Szedett valamiféle gyógyszert a húga?
- Igen, ha jól emlékszem.
- És mit? – kérdezte egy másik nő, aki valamivel elegánsabban volt felöltözve. Valószínűleg ő volt az igazgatónő.
- Nem biztos, hogy jól emlékszem, de mintha mostanában írt volna fel neki az orvos valamit.
- Mivel kapcsolatban? – kérdezte a szőke nő.
- Nemrég torokgyulladása volt, ha jól emlékszem és a gyógyszert még mindig szednie kell. De ez nem biztos! – tettem hozzá gyorsan.
- Mindenesetre elég sok mindent megmagyarázna – bólintott a nő.
- Például? És amúgy is! Mi történt?
- Vannak olyan gyógyszerek, amiknek a szedése közben tilos magas helyeken tartózkodni, esetleg oda felmenni.
- Mert ha igen? – értetlenkedtem.
- Ájulás – mutatott a nő Matildára.
- Értem – bólintottam. – De végül is mi történt? – néztem továbbra is a nőre, mivel ő tűnt a legkedvesebbnek, legközlékenyebbnek közülük.
- Ezt nem az én tisztem elmondani – mondta a nő és a sintér-tesitanárra nézett.
- A húga órán kötelet próbált mászni. Egyszer csak elájult, és leesett onnan. Persze, amúgy sem tudja megcsinálni a gyakorlatot – tette hozzá gúnyosan. Hogy ez mekkora egy bunkó!
- És történt valami komolyabb baj? Mármint az ájuláson kívül… - nehezemre esett nem szúrósan nézni a férfire, de valahogy csak összehoztam.
- Eltört az egyik karja – jelentette ki a nő. A sintér ezután meg sem szólalt.
- Nagyon durván? – tudom, hogy nem volt jól megfogalmazva a kérdés, de nem tudtam hogyan lehetne ezt helyesen mondani.
- Nem tudunk semmit, de remélhetőleg nem – küldött felém egy bíztató mosolyt a nő, amit én viszonoztam is. Már amennyire jelen helyzetben sikerült…
- És… Most mi lesz?
- Várjuk a mentőt.
- Értem – mondtam, mivel semmi értelmesebb nem jutott eszembe. – Küldhetnék egy SMS-t valakinek? – kérdeztem egy kicsivel később, megtörve a hatalmas csendet.
- Persze.
- Bocsássanak meg! – Felálltam, kiléptem az ajtón és egyszerre egy hatalmas, szőkésbarna hajzuhatagot láttam magam előtt, semmi mást.
- Tom! Hogy kerülsz ide? – kérdezte Sam.
- Nem hallottad? Ja, igaz… Még csak most terjed a hír.
- Mi történt? – rémült meg egyszerre.
- Matilda elájult, eltörte a kezét.
- Úristen! – sikított fel. – Hogyan?
- Valami gyógyszer miatt elvileg…
- Mármint…?
- Dehogy! – nevettem rá. – Nem úgy gyógyszer!
- Uh – fújta ki a levegőt. – Basszus, most alaposan megijesztettél ezzel!
- Bocsi! – néztem rá bűnbánóan.
- Semmi gond. Be lehet hozzá menni? – intett fejével az ajtó felé.
- Hát, nem ajánlanám, benn van a fél tanári kar.
- Akkor majd este átnézek hozzátok! Ja, jut eszembe! Rob hívott! Totál meg volt ijedve, hogy hol vagy! Azt hitte, megint valami őrültséget csináltál, azért tűntél el. Nem ért el téged, meg semmi…
- Ja, igen… Töri után egyből rohantam ide. – Elővettem a mobilom és láttam, hogy öt nem fogadott hívásom van. Négy Robtól, egy Samtől.
- Szerintem meg fogja érteni – mosolygott és a kezét a vállamra tette. – De jelezd neki valahogy, hogy nem lettél se öngyilkos, se semmi!
- Jó, úgyis azért jöttem ki – mosolyogtam rá. – Valamivel csak indokolnom kell a lógást, nem? – nevettem fel.
- De! – nevetett vissza. – Most viszont mennem kell, szia!
- Szia! – Gyorsan írtam egy SMS-t Robnak, hogy mi, hogyan, merre, miért.
Néhány perc múlva meg is érkeztek a mentősök. Addigra a húgom is magához tért és hevesen tiltakozott mindenféle vizsgálat és szirénázó mentőautó ellen.
- Matilda. Leestél. Beverted a fejed. Több mint fél óráig nem voltál magadnál. Azért egy röntgen nem ártana meg. Nem gondolod? – kérdezte az elegánsabb nő.
- De… - húzta el a száját szemforgatva Matilda. Na, igen! Ez az én húgom! Vérbeli profi…
Én mindezt az ajtó mögül néztem, a húgom már csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, mikor beültem mellé a mentőautóba – de természetesen előtte vagy tíz embert megkérdeztem, hogy akkor most mit csináljak. Ja… Jellemző.

3. fejezetről, meg még néhány dolog :)

Sziasztok :)

Előre is bocsi, lehet, hogy a harmadik fejezet csúszni fog, mert nem leszek itthon, de próbálom megoldani a dolgot! Talán sikerül :) Ha nem, akkor is az első dolgom lesz felrakni, amint hazajöttem :) (Mert amúgy most nagyon előre megvannak a fejezetek :D Ilyen se volt még... xD)

És köszi a kommentet, Lilla :) ♥

Viszont unatkoztam és csináltam két videót a történethez :)

Az első inkább ilyen feliratos-valamis... Ez volt életem második videója, úgy nézzétek xD Nem valami jó és érdekes, de ez van: http://www.youtube.com/watch?v=pAGw9U1yLkI

A másodikon már látszik, hogy talán egyszer megtanulok videót szerkeszteni xD Amúgy, el nem tudom képzelni, mért rakok alá mindig Kate Alexa számot xD http://www.youtube.com/watch?v=EDYlaTH6YG4


Köszi, ha megnéztétek :) ♥
Puszi :) És próbálom valahogy eljuttatni azt a fejezetet :D

2. fejezet

Sziasztok :)
Itt a második fejezet, amiben végre némi bepillantást nyerhettek "hősnőnk" életébe :) És persze Tom fejébe is... :D A többiért pedig olvassátok el a fejezetet :D Köszönöm a kommentet, Lilla :D (Edina te pedig ígérted, hogy írsz, na mindegy :P) Nina, remélem, tetszik a történet :)
Bárki, aki olvassa írjon kommentet :) Már van chat is :D Ha valami csoda folytán elérnénk az öt kommentet, akkor részletet is kaptok :)
Puszi :) Jó olvasást és kommentelés :)

Alice (SLG)

2. fejezet

(Aznap este)

~ Julie ~

- Ezt most nem mondod komolyan?! - kiáltott fel Mandy, mikor elmondtam neki, hogy holnap költözöm.
- Sajnos... - mondtam unottan, miközben a ruháimat dobáltam bele a táskába.
- Ez azt jelenti, hogy elmaradnak a szombati bulik? - kérdezte rémülten.
- Mandy, meg fogjuk oldani! Ha más nem, akkor elszököm. Rach-ék biztos nem veszik észre. - Mandy volt a legjobb barátnőm. A buli, amiről most volt szó, szinte már hagyománynak számított. Már két éve, minden szombaton a többi barátnőnkkel együtt végigjártunk néhány helyet, és… Hát, jól éreztük magunkat… De ennek most valószínűleg vége. De nem! Ezt nem hagyom!
Anyámék adtak két választási lehetőséget: vagy egy bentlakásos iskola vidéken (természetesen olyan, ahová csak lányok járnak...), vagy elküldenek Barnesba az unokatesómékhoz. Hát, akkor már inkább az a falu, mint egy bentlakásos iskola, nem? Ráadásul, Barnes itt van a közelben. Vagyis: van rá esélyem, hogy néha láthatom a barátnőimet és bejöhetek bulizni. Mellesleg, utánanéztem, milyen is az a Barnes. Hááát, láttam már rosszabbat is.
Talán az emberek is normálisak. Egy ember biztosan... Sammel mindig is jóban voltam, de most már ki tudja... Lehet, hogy nagyon megváltozott. De nem baj, úgyis leszarom az egészet. Csak pár hónap, ki fogom bírni. Bár, rohadt nagy szemétség, hogy pont karácsony - na, jó, leginkább szilveszter - előtt száműznek Londonból. Nyár végéig ott kell maradnom. A rohadt életbe!
- Julie, itt vagy még?
- Ja, persze, mondd csak!
- Áh, hagyjuk! Jaj, Julie! Annyira fogsz hiányozni!
- Te is nekem, Mandy! – Nem sok kellett ahhoz, hogy elsírjam magam. Most tartottam ott, hogy meg fogok szökni, nem megyek Barnesba és nem érdekel semmi!
- Inkább leteszem… Légy jó! Majd találkozunk holnap?
- Remélem – sóhajtottam, bár, be kellett vallanom, hogy erre nincs sok esély. Ahogy anyámékat ismerem, amint felkeltem már indulunk is. Azt hiszem, szokás szerint egyig fogok aludni. Már ha hagynak…
Az utóbbi napokban állandóan azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz majd ott? Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne Londonban lakjam. Számomra az a hely volt az egyetlen, ahol el tudtam képzelni az életemet. Az a folyamatosan nyüzsgő, meg nem álló város, a maga sajátos hangulatával. London mindig tudott valami újat mutatni. Valamit, amint meglepődtem, valamit, amit egyszerűen ki kellett próbálnom.
Csak én érzem így? Vagy más is így gondolja, akinek el kell mennie? Sam mit érezhetett, mikor megtudta, hogy el kell mennie Barnesba? És vajon akkor mit gondolt, mikor megtudta, hogy megyek?
Egyszerre megálltam, és kiejtettem a kezemből a ruhát, amit a táskába akartam tenni. Sam hogyan fog fogadni? És a barátai? Mennyi mindent tudnak rólam és arról, hogy mért megyek? Ezer, meg ezer kérdésre akartam választ kapni, de tudtam, úgysem fogok. Majd… Megtapasztalom és megtudom.
Megtapasztalom… Már holnap. Segítség!
Konkrétan nem is tudom, hogy mitől félek. Elvileg nincs mitől, de azért mégis… Azt az egyet remélem, hogy Sam nem fog megtudni semmit arról, hogy miért kellett eljönnöm. Ezt takarja jótékony félhomály. Bár, a filmeket látva, egy kisvárosban nincsenek titkok. Pedig lehetnének…

~ Tom ~

(Másnap reggel)

- Rohadt óra… - morogtam, miközben kinyomtam az ébresztőt. El nem tudom képzelni, ki találta ki azt, hogy nekünk már fél nyolcra be kell érnünk a suliba. Ez egy nagyon, de nagyon hülye ötlet volt. Szerintem a tökéletes időpont az iskolához a délután három óra, de úgy, hogy négykor már vége is van. Sajnos ez nem túl megvalósítható ötlet, de azért álmodozni jó, nem igaz?
Tegnap este már nem hívtam fel sem Samet, sem Robot, de szerintem mind a ketten ugyanazt akarták. Hogy mit, az még kérdés, de majd megtudom. Jó esetben pár percen belül.
Nem sokkal később már a konyhában voltam, ahol ott volt anyu is. Na, itt valami nagyon nincs rendben. Mit keres ő itt? Mármint, oké, ez a ház nem az enyém, de anyu és a konyha?!
- Ööö… Helló! – köszöntem rá mosolyogva, mire kicsit összerezzent. Nem csoda, hiszen háttal állt és nem látta, hogy lejöttem.
- Tom! Te ilyen korán itt? – Még jó, hogy anyám ismeri az órát…
- Anyu, nemsokára suli…
- Akkor még sincs olyan korán – gondolkozott félhangosan.
- Tegnap meddig forgattál? – kérdeztem, miközben dobálni kezdtem egy almát.
- Tízig. És ne dobálózz a lakásban!
- Oké – vontam vállat és leraktam az almát, mire ő elégedett arccal rám nézett.
Ha ennek örül… Tény, hogy nem gyakorolt ránk túl nagy szigort. Általában mi neveltük magunkat, mert anyám… Nos, neki érdekes elgondolásai voltak a gyereknevelésről. Ennek is köszönhető, hogy mind a hárman olyanok vagyunk, amilyenek.
Engem még úgy-ahogy próbáltak nevelni és nagyjából sikerült is. Matilda magától lett „jó kislány”, Arthurt ketten „neveltük a jóra” a húgommal. Furcsa egy család, az biztos… Ja, és apámról még nem is beszéltem!
Ő tényleg érdekes figura. Anyámmal együtt gyakran nincs itthon, de mikor mégis, akkor… Nem is tudom… Az végül is jó, mert tök jó arc, meg minden… De nem tudom, hogyha hosszabb ideig itthon lenne, akkor is ezt gondolnám-e? Ezen, mikor kicsi voltam, sokszor elgondolkoztam. Mikor nagyobb lettem, már természetes volt és le se szartam, hogy mi miért, meg, hogy milyen lenne. Volt nekem fontosabb dolgom is, mint ezen gondolkozni.
- Többiek? – kérdeztem.
- Már elmentek – mondta anyám és kivett egy cigit az asztalon lévő dobozból. És még ő dumál nekem a káros hatásairól… Ha már annyira azt akarja, hogy ne cigizzek, akkor ő ne előttem szívja.
- Ja, tényleg. – Igaz is, nekik már negyedre be kell érniük, de azért én panaszkodom a korai kelés miatt. Nem baj. Szeretek sokáig aludni… - Azt hiszem, akkor én is megyek. Ma mikor jössz? – fordultam vissza még az ajtóból.
- Már hat körül itthon leszek. – Már éppen kiléptem volna a házból, mikor újra megszólalt. – És Tom!
- Igen?
- Szia és… - belekezdett volna egy újabb monológba, de ezt nem volt kedvem végighallgatni.
- Szia! – mondtam és becsuktam az ajtót. Az utcán rögtön szembetaláltam magam a két telefonmániással, vagyis Robbal és Sammel.
- Helló, haver – mondtam Robnak, majd Samhez fordultam és egy kisebb meghajlás keretében így köszöntem neki: - Szép hölgy, ímhol a lovag! Felejtsd el a barbárt, száguldj velem túl a horizonton, napsütötte rétekre, hol virágok közt, a fűben kiteljesedhet szerelmünk!
- Tom, szállj le a csajomról!
- Dehogy!
- Milyen jó, hogy én nem is vagyok itt – forgatta a szemeit Sam.
- Látod, ő nem is törődik veled! – Nincs is jobb, mint kora reggel Robot szívatni… - Jó, oké, befejeztem! – kezdtem védekezni, mielőtt Rob feldühödne. Mondjuk, nagy kárt nem tudna tenni bennem. – A csatát megnyerte, Sir Robert! – hajoltam meg előtte.
- Micsoda kegyes vagy ma, Tom.
- De azt nem mondtam, hogy a háborút is!
- Ezek szerint vívni fogunk? – nézett rám kérdőn Rob. Ha arról lenne szó, hogy Samért kell verekedni, simán leterítene egy nehézsúlyú birkózót is.
- Mielőtt még bárkiért is harcolni kezdenétek, közlöm, hogy a hercegnő már elkelt! Ugye hercegnő vagyok? – kérdezte Sam.
- Az vagy, Samy. És a hercegnő elmondja, hogy kinek kelt el? – kérdezte Rob.
- Hát, szerintem Sir Robertnek. Bocsásson meg, Tom főherceg, majd eljön a hercegnő magához is.
- Ez nagyon kedves magától, Lady Samantha – hajoltam meg újra. – De azért tudnia kell, hogy rám mindig számíthat – kacsintottam rá.
- Lady Samantha? – nyújtotta a karját Rob.
- Igazán kedves – mondta Sam, miközben belekarolt Robba, majd elindultunk. Kész szerencse, hogy ezen a környéken ilyenkor nem sokan járnak. Ha ezt a jelenetet látta volna valaki, biztos azt hitte volna, hogy nem vagyunk normálisak. Mondjuk, aki ismer, az nem is hiszi ezt.
- Jaj, Tom! Gyere ide te is! – Maguk mellé rántott engem is, így már hárman sétáltunk egymásba karolva. Elég hülyén nézett volna ki, ha ezt mondjuk Robbal kettesben csinálom… - Amúgy, mi volt ez a középkoros dolog?
- Ja, semmi, csak egy olyan színdarabban fogok szerepelni, ami a középkorban játszódik. Én leszek a lovag, akit mindig pofára ejtenek. Amúgy, elég vicces dolog lesz.
- Illik hozzád a szerep – csipkelődött Rob.
- És nekem erről nem is szóltál? – kérdezte Sam.
- Hát izé… Kiment a fejemből – próbáltam mentegetőzni. Nem túl sok sikerrel. – De most meséljetek!
- Mit? – értetlenkedtek mind a ketten.
- Miért kellett volna mind a kettőtöket felhívnom tegnap este? Én már azt hittem, hogy összevesztetek, de úgy néz ki, hogy nem.
- Ne is reménykedj, Tom. Lady Samantha még mindig Sir Roberté. És az is marad. Ugye?
- Ez csak természetes, Sir Robert! – Könyörgöm, fejezzék már be! Valami ilyesmit az arcomról is le lehetett olvasni, mert Sam gyorsan témát is váltott. – Hát, én azért akartalak felhívni, mert van egy hírem…
- Terhes vagy?! – kérdeztem rögtön. Nehogy pont ők ketten legyen ilyen hülyék!
- Mi van?! – fakadt ki Rob is.
- Hülyék. Dehogyis! Rob, te tudod is, hogy miért akartam beszélni Tommal.
- Miért?
- Jaj, olyan hülye vagy te is… - rázta meg a fejét Sam. – tudod, amit tegnap este meséltem…
- Ja, hogy az!
- Elmondjátok végre? – kérdeztem.
- Ja. A helyzet annyi, hogy Robék új szomszédot kapnak.
- Ki költözik el? Ugye nem ti, Sam? – rémültem meg.
- Isten ments! Azt szerinted ilyen nyugodtan mondanám?
- Ja, nem… De soha nem tudhatsz biztosra semmit, amíg rá nem kérdezel, nem igaz?
- De, az…
- De ki az? Szemből költözik el az a nő?
- Nem, de ha…
- Akkor a másik oldalról Hilék? – Az a másik, ami ne legyen! Hil volt a volt barátnőm, akit néhanapján még mindig próbáltam felszedni. Bár, mostanában inkább csak barátok voltunk, vagy még azok sem.
- Nem, de fogd be, és akkor meg fogod tudni!
- Oké, oké… - emeltem fel a kezem védekezően.
- Julie.
- Hogy ki? Ismernem kéne? És hova költözik, ha senki nem költözik el? Hogyan lesz Rpattz szomszédja, ha senki nem költözik el? És… - Még lett volna néhány (na, jó, néhányszáz) kérdésem, de Samy nemes egyszerűséggel befogta a számat.
- Kuss legyen, Tom!
- Most miért? Én csak kérdeztem pár dolgot.
- Gyorsan mondok pár dolgot Julie-ról.
- Oké.
- Ő az unokatesóm, akit már pár éve nem láttam. Nagyon bírtam, de pár év alatt nem tudom mennyit változott, ezért azt sem tudom, mit gondoljak róla. Ráadásul, az érkezésének körülményei is gyanúsak. Most jöhetnek a kérdések.
- Jó csaj? – kérdezte Rob röhögve.
- Igen, az, de neked, Robert Thomas Pattinson, semmi közöd!
- Oké, oké… Csak Tom miatt kérdeztem!
- Rob, az az egy szerencséd, hogy Sam előtt nem foglak megverni.
- Ez aztán a szerencse – ironizált Rob.
- Értelmes kérdések még? – nézett ránk Sam.
- Hát, lenne… Miért jön a csaj? – kérdeztem.
- Látod, Tom, ezt én is szeretném tudni.
- De miért mondtad, hogy gyanúsak a körülmények?
- Anyám nem mondott semmit, csak azt, hogy el kellett jönnie Londonból.
- De miért? Mi történt?
- Mondom, nem tudom… Egyszerűen teljesen átláthatatlan nekem a dolog, hogy mért kell jönnie, mért ilyen hirtelen, meg minden. Semmit nem értek és kész.

(Sam)

- Hát, majd kiderül – vont vállat Rob. – De nekünk most mennünk kell! – Egy csókkal elbúcsúzott, Tom pedig a szokásos kézfogásunkkal, majd elindultak a sulijuk felé.
Néha annyira utáltam, hogy külön iskolába járunk. Mért kell külön lány- és fiúiskolákat alapítani? Oké, tudom, ez a kettő, ahova mi járunk, testvériskolák, és az 1800-as években alapították őket, amikor még szinte tényleg főbenjáró bűn lett volna, ha a két nem egy intézményben tanul. De könyörgöm! Ez már a huszonegyedik század, az istenért! Mért nem lehet ezt a két épületet egyesíteni? Jó, persze, tudom… A pénz miatt.
Hatalmas költségekkel járna, ha megpróbálnák a két épületet úgy igazából összevonni és nem csak papíron. Ezt nem csak kitaláltam, hanem maga az igazgatónő mondta. Mivel természetesen tagja vagyok a diáktanácsnak és felvetettem ezt a kérdést is. Az igazgatónő azt mondta, hogy már ők is próbálkoztak, fejlesztési pénz, pályázatok, de semmi – nincs rá keret. Pedig az oktatást is sokkal jobban meg lehetne oldani, meg mindent. És nem mellesleg egy suliba járnék ezzel a két ütődöttel.
- Samy! – integetett nekem Lizzy már messziről és rohant is elém. Láttam, hogy a többiek még támasztják a falat az iskola előtt – valószínűleg minket vártak.
Ez minden reggel így ment. Volt az első csoport, Marcusék, akik mindig a legkorábban elindultak. Na, nem azért, mert ilyen stréberek voltak, hanem mert ők nagyon korán kelők voltak és szerettek hajnalok hajnalán már elindulni – így még arra is volt idő, hogy elszívjanak egy cigit a suli előtt. Egyszer majdnem rajtakapták őket, őket, de nem lett gáz, főleg, hogy Marcus nem is a mi sulinkba jár, így nem büntethette meg az igazgatónő. Azóta jobban figyelnek arra, hogy mit és mikor csinálnak.
A második „csoport” Lizzy és Hilary kettőse. Ők azok, akik normális időben is fel tudnak kelni. Irigylem is érte őket… Csak az az egyetlen furcsa dolog, hogy Lizzy és Marcus járnak, de mégsem együtt jönnek. Nem értem őket, de nem is igazán érdekel. Attól függetlenül, hogy Lizzy nagyon jó barátnőm, Marcus meg jó haverom, még nincs semmi közöm a kapcsolatukhoz. Nem igaz? Nem kell mindenbe beleütni az orromat, mindig ezt mondták nekem. Nagy igazság, meg kell hagyni.
A harmadikak pedig mi voltunk, a későn kelők, akiknek szinte mindig úgy kellett befutni az első órára. Hát, ez van… Ettől függetlenül mindig maradt időnk egy kis trécselésre még iskola előtt.
Először nagyon furcsa volt, hogy Marcus és Bobby mindig akkor lépett le, mikor mi megérkeztünk. Azt hittem, hogy velem van bajuk, csak nem igazán tudtam rájönni, hogy mi is. Végül rákérdeztem Lizzytől, aki nevetve mondta el, hogy ez már évek óta így megy – mikor Rob és Tom megérkeznek, akkor indulnak el ők is és pont beérnek órára. Végül is… Nem rossz megoldás, legalább nincs szükség órára.
Persze, mikor kéthetente együtt jön az egész csapat, úgy sokkal viccesebb. Bár, nem mindig… Ugyan nincs köztünk széthúzás, de mégis mindenkinek megvannak a legjobb barátokon belül is a legjobb barátai – és ez így is van rendjén, mert bár tök jó, hogy ilyen sokan barátok vagyunk, azért nem kell mindenkinek mindenről tudni.
Ahogy odaértünk egyszerre mindenki újra ránk nézett. Én persze próbáltam olyan észrevétlen lenni, amennyire csak tudtam, de ez Lizzy mellett megvalósíthatatlan terv volt. Amint odaértünk Marc és Bobby már kezdett is elköszönni – erre nem bírtam elfojtani egy mosolyt.
- Samy… Mi ez a jókedv? Reggel Pattikével történtek dolgok? – kérdezte perverz mosollyal.
- Nagyon jól informált vagy, Marc! Általában. De most sajnos nem. Próbálkozz legközelebb – mondtam negédes hangon.
- Pedig Rob szobájából hallottam hangokat – mondta Lizzy komoly arccal. Esküszöm, színésznek kellene mennie!
- Figyeljetek, el nem tudom képzelni, mit csinált ott! – nevettem. Igenis el tudom képzelni, de inkább nem részletezném.
- Hááát – mondta Bobby –, én el tudom képzelni…
- Teeee… - vágtam fejbe. – Ha ezt Rob megtudja!
- Akkor mi lesz? – nevetett Lizzy. – Én megverem, nemhogy ő!
- Na! – próbáltam megvédeni, de mindenki tudta, hogy Rob tesiből csak kegyelemből kapott közepes jegyet. Mondjuk, az is sokat segített volna, ha bejár órára.
- Na, gyerekek – csapta össze Marc a kezét -, akkor mi megyünk is! – mondta és nyomott egy puszit Lizzy arcára.
- Egykor, oké? – Ezek szerint Lizzynek ma hat órája lesz.
- Persze, sziasztok! – kacsintott, majd elmentek. Én még álltam ott és néztem utána, mintha ő lett volna a világ nyolcadik csodája. (Pedig valljuk be, semmi köze ahhoz.)
- Samy, itt vagy? – legyezgetett Hil a szemem előtt.
- Ja, persze! – bólogattam hevesen.
- Akkor nem akarsz jönni? – mosolygott.
- Jó, oké! – nyújtottam ki a nyelvem és elindultunk. Az ajtóban majdnem Lizzybe ütköztünk.
- Hé, ti hol voltatok? – csapott le ránk.
- Izé… Kint. Milyen órád lesz? – kérdeztem.
- Matek. Veled együtt – mondta rosszallóan. Mintha tudnom kéne az órarendemet…
- Nekem viszont biosz, úgyhogy lépek is! Majd látjuk egymást! – Azzal Hil le is lépett, még elköszönni se volt időnk.
- Na, komolyan! Hol voltatok?
- Mondom, hogy csak kint! – Lizzy… Komolyan, néha idegbajt lehet tőle kapni.
- Na, persze! Csak nem egy kis reggeli füvezés, mint a kedves öcsémék? – kacsintott. Komolyan, annyira összeillenek Marcusszal! Mind a ketten állandóan kacsintgatnak…
- Robék reggelente füveznek? – csodálkoztam. Ezt nekem nem is mondta. Meg különben is! Rob nem lehet ilyen hülye! A tanárok meg hogyhogy nem vették még észre?