3. fejezet

Sziasztok :)

Ha ez a fejezet kedden fenn lesz, akkor sikerült időben feltöltenem. Ha nem... Nos, akkor nem :)

Várom a véleményeket :) Mert azt hiszem, van mit véleményezni ebben a fejezetben xD De tök jó arányom van: a rendszeres olvasóim 100%-a kommentel :D
Ui.: hát, ez nem szombat, de fent van :)

Na, puszi :)

Alice :)

3. fejezet

- Nem, ő nem! – sietett Lizzy a megnyugtatásommal.
- Akkor ki?
- Na, szerinted úgy mégis ki? – forgatta meg a szemét.
- Tom? – tippeltem. Illetve, ez nem is tipp volt, inkább biztos tudás, amit nem mertem elmondani.
- Ő.
- Mikor volt ez? – csodálkoztam. Nem is azon lepődtem meg, hogy ő volt (belőle szinte bármit kinézek), hanem azon, hogy nem mondta el. Bár, lehet, hogy ez még azelőtt volt, mielőtt megérkeztem.
- Pár hónapja.
- És te erről honnan tudsz?
- Rob mondta el.
- De nekem Tom erről nem is mesélt semmit! – hüledeztem.
- Persze, hogy nem! Inkább tagadja az egészet! – Nem is csodálom, én se lennék rá túl büszke. Igaz, az én vagyok. Tomra pont az ellenkezője a jellemző. Mi történt ezzel a gyerekkel? Abban a pillanatban valami hihetetlen pálfordulás mehetett benn végbe.
- Botrány lett belőle? – Hm… Az talán nem. Arról tudna már mindenki, Barnesben gyorsan terjednek a pletykák. Kisváros, ugye… Itt még a falnak is füle és szeme van. Mikor ideköltöztem, én azt hittem, hogy ez, hogy egy kisvárosban milyen gyorsan terjednek a pletykák, csak egy sztereotípia. Nem kellett két hét és rájöttem: ez nem igaz.
- Nem – nevetett Lizzy. – Még csak az kellett volna!
- Akkor mi volt?
- Tomék egyik osztálytársa egy üveg whiskyvel és néhány füves cigivel ment suliba.
- Akkor ő a híres-neves Whisky? – nevettem. Ő már legenda volt a városban. Ő volt a hely tipikus… Nem is tudom mije. A lényeg, hogy legenda volt. Nem éppen jó értelemben.
- Igen, igen!
- Na, és aztán mi lett? – kíváncsiskodtam tovább.
- Hát, a mi kedves Tomunk nem bírta megállni, hogy ki ne próbálja. Rá vall, valljuk be.
- Jó, de ez azért már tőle is egy kicsit sok, nem gondolod?
- De igen. Tom néha orbitális hülye tud lenni, de szerencsére hatalmas baráti körrel rendelkezik, akik mindig észhez térítik.
- Ezek ugyebár mi vagyunk – mosolyogtam. – Na, de végülis mi lett Tommal? Mert mindig sikerül eltérnünk a tárgytól.
- Hát, semmi. Rob kicsit észhez térítette, falazott neki, Tom meg hazament. Rob megmondta a tanároknak, hogy Tom reggel rosszul lett, így nem tudott bemenni az iskolába.
- Végül is, igazat mondott – vontam vállat. – Igazolást, hogy intézett? – Gondolom, ez már bajosabb része volt a dolognak. A szülőknek talán mégsem kéne elmondani a „reggel füveztem és ittam” sztorit, valószínűleg nem lennének oda a boldogságtól. A dokink pedig… Mikor még Londonban laktam, ott volt egy orvos, akit csak meg kellett kérni és adott egy igazolást, még okot sem kellett mondani. Na, de ez itt? Szinte negyven fokos lázzal is alig engedi meg, hogy otthon maradj. Ő egy szadista állat… Ilyenekre, hogy „ugyan már, legyen szíves adni egy igazolást!” Na, ilyenekre szerintem senki nem meri megkérni. Még Tom sem.
- Hát, az anyja írt neki – mondta Lizzy, mintha ez teljesen egyértelmű dolog lett volna.
- Elmondta Phoebe-nek? – csodálkoztam. Igaz, hogy Tom anyja nem a szigorról volt híres, de ettől szerintem még ő is „kissé” kiakadhatott.
- Dehogyis! Csak azt mondta, amit Rob is a tanároknak!
- És ő el is hitte? – Még jobban csodálkoztam, mint az előbb.
- Naná! Tom jó színész!
- Liz, azért azt se felejtsd el, hogy Phoebe is az… - vetettem ellen.
- Jó, oké. De most Tom „játékán” volt a hangsúly. Ezt Phoebe aggódó anyaként nézte, nem nézőként. – Kicsit nehéz volt őt „aggódó anyaként” elképzelni. Ő egyáltalán nem volt az a tipikus anyatípus. Ő az a fajta nő volt, aki vagy dolgozott, vagy ÉLT. De nem csak simán, bele a világba, hanem habzsolta az élvezeteket, gyönyörködött a varázsában. Így már nem nehéz megállapítani, hogy Tom kire is ütött.
- Mért, akkor nem kellett volna kiszúrnia, hogy hazudik? – gondolkoztam.
- Hát, talán… De tudod milyen Tom, mikor próbál meggyőzni valakit?
- A kutyaszemek? – kérdeztem.
- Azok – bólintott Lizzy, én pedig elnevettem magam. Eszembe jutott az a nap, mikor Tom átadta az üzenetet, hogy Rob randizni akar velem, én meg visszautasítottam. Akkor nézett rám először a kutyaszemekkel, sikerült is meggyőznie. Azóta is együtt vagyok azzal a félénk bolonddal… és ez nagyon jó!
- Szóval elhitte? – Na, ez az, amire anyám soha nem lenne képes.
- Igen – mondta el Lizzy már sokadszorra.
- Tudod, néha nagyon szeretném, hogy Phoebe legyen az anyám – sóhajtottam fel. – Az a nő nagyon tág értelemben használja a „nevelés” és a „szigor” szavakat.
- És szerinted az olyan jó? – nézett rám komolyan Lizzy.
- Hát… - hezitáltam.
- Tudod, én már nagyon kicsi kora óta ismerem Tomot és szerintem nem volt túl jó gyerekkora.
- Mert? Most mindene megvan. Akkor nem így volt?
- Jaj, Samy! Az anyagiak és a helyzet csak egy része a dolognak, mi van az érzelmekkel? Azzal, hogy a szülők mindig melletted állnak? – Hirtelen kezdtem butának érezni magam Lizzy mellett. Én csak a dolog egyik oldalát láttam meg, ő viszont mind a kettőt. Persze, Lizzynek legalább jó összehasonlítási alapja volt. A Pattinson-család tökéletes. Náluk a legnagyobb viták abból származnak, hogy Richard mért nem vitte ki a szemetet, mikor Claire ezt mondta neki. Ez a mi családunkban kicsit máshogy működött, ahogy Toméknál is. De Tom szülei legalább együtt voltak… Mármint: együtt-együtt. Az enyémek azok… Erről inkább jobb nem is beszélni. Elvileg együtt vannak, gyakorlatilag…? - De most gondolj bele! Hányszor voltál eddig Toméknál?
- Fú, sokszor!
- És ha jól gondolom, se az anyja, se az apja nem volt otthon soha, ugye?
- Hát, igen. – Voltaképp tényleg igaza volt Lizzynek. Ezzel annyira jól rávilágított Tom viselkedésének forrására…
- Ez akkor is így volt, mikor még kicsi volt. – Annyira látszott rajta, hogy sajnálja Tomot és a testvéreit! Pedig én eddig teljesen úgy gondoltam, hogy Tomnak jó lehet, de most rájöttem, hogy mindünk helyzete közül az övé a legrosszabb. Viszont, ha elkezdeném sajnálni, egyből elhidegülne tőlem. Tom már csak ilyen… Bonyolult srác, az egyszer biztos. – Gondolj bele, milyen szar lehetett nekik! – Na, most egy pillanatra leakadtam. Egy olyan tulajdonsága volt Lizzynek, amit nagyon furcsálltam, ő soha nem káromkodott. Vagy ha mégis, annak nagyon súlyos oka volt. Márpedig a szar-szó igenis káromkodás. Azt hiszem…
Egy ideig még álltunk ott és gondolkodtunk ezen. Megoldhatatlan, de megoldandó probléma. Bár, nem a mi dolgunk, lehet, hogy jobb lenne, ha hagynánk is… De ezt nem tehetjük! Az bár igaz, hogy nem hagyhatjuk, de egyelőre nem tudom, mit nem hagyhatunk… Mert ezen változtatni nem tudunk, és különben sem hiszem, hogy tizenhét évet ki lehet törölni az emlékezetből. Egyszer valahol olvastam, hogy az ember életének első tíz éve a legmeghatározóbb, szóval ezt már elbaszták. Nem is kicsit… Helyrehozhatatlanul.
- Talán be kéne mennünk – vetette fel Lizzy. Igaza volt, rajtunk kívül már senki nem volt ott, így némán elindultunk az osztályba. Ott leültünk egymás mellé és, mint lelkiismeretes diákok, kinyitottuk a könyvünket és ismételni kezdtünk. Éppen időben, mert pont jött be a tanár. Remek… Matek! Egyszerűen „imádom”…

~ Rob ~

Tom egész órán olyan furcsa volt… Nem figyelt oda, végig az asztal szélét kapargatta, mintha nagyon gondolkozott volna valamin. Azt is gondolhattam volna, hogy bántja valami. Viszont, nem hiszem, hogy így volt. Röpke tizenhét éve ismerem, és tudom, ha valami baja van, akkor nem így viselkedik. Olyankor magába fordul, és bár testben velünk van, a gondolatai teljesen máshol járnak. Most viszont egyszerűen ideges volt.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy mi baja van, de sajnos nem volt rá alkalmam. Pont történelemóránk volt, amin ha a tollat leejtem, szinte már az igazgatóhoz küldenek, nemhogy még beszéljek is!
Mikor kicsengettek, első dolgom az lett volna, hogy összeszedem a cuccom, közben beszélek Tommal. Épp beleraktam a könyvemet a táskába, felnéztem, de ő már sehol nem volt. Kicsit rám is ijesztett, mert nagyon ritkán csinál ilyet, hogy eltűnik. De ha mégis ezt teszi, akkor van, hogy napokra is lelép. Ezért tartja mindenki felelőtlennek őt. Ilyenkor mindenki őt keresi, aggódnak érte.
Jó, most ez kissé paranoiás gondolat volt. Hiszen ez csak egy óra volt! Kiment a végén és kész. Talán egy tanár hívta magával, vagy valami dolga van – remélhetőleg…

~ Tom ~

Csak rohantam végig az előcsarnokon, azt sem tudva, hova tartok, mikor egy nő megállított.
- Hova, hova? – nézett rám szúrósan. El kellett számolnom magamban tízig, hogy ne kezdjek kiabálni. Persze… Ilyenkor is az illendőség…
- A húgomat keresem – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ki a húga? – sötétült el a nő arca. Ezek szerint ő tud valamit. Az is lehet, hogy mindent. Mondja már el, az istenért!
- Matilda Sturridge – mondtam és kifújtam a levegőt. Annyira nehéz volt még néhány szót kimondani, miközben nem tudok semmit! Azzal, hogy homályban hagynak, az őrületbe lehet kergetni!
- Oh. – Ennyit mondott, majd pár másodperc csend után újra megszólalt. – Kövessen.
- Mi történt? – Kezdtem egyre idegesebb lenni.
A nő egy szót se szólt, nem is nézett rám, csak ment előre a néptelen folyosón. Cipője kopogása visszhangot vert a kövön. Szinte kísérteties volt… A nő egyre gyorsabban ment, szinte már alig tudtam követni.
- Itt is vagyunk – nyitott ki egy ajtót és szinte belökött rajta.
Időm se volt megnézni a táblát az ajtón, hogy mégis milyen terembe is kerülök majd. Ám amint beértem, egyszerre rájöttem, mi a szitu. Egy orvosi szobában álltunk, minden fehérben játszott. Fehér csempe a padlón és a falon. A plafonról egy gyenge neonlámpa vonta zöldessárga fénybe a helyiséget. Mindent betöltött a jellegzetes fertőtlenítőszer- és kórház-szag.
A következő látvány viszont kissé lesokkolt. (Bár, a húgomtól már szinte semmin nem lepődöm meg.) A fal mellett, bal oldalon egy fehér, kórházi ágy állt és Matilda azon feküdt. Innen, ahol álltam, úgy tűnt, nincs eszméleténél, a színe pedig a fal fehérségével vetekedett.
- Maga kicsoda? – nézett rám döbbenten egy férfi, mire az ágy körül álló körülbelül öt ember egy emberként fordult felém.
- Ő a lány bátyja, akinek az üzenetet küldték – magyarázta a nő, aki bekísért.
- Oh – mondta egy fehér ruhás nő. Valószínűleg valami ápolónő-féle lehetett.
- Az isten szerelmére, mondják már el, mi történt! – csattantam fel. Elegem volt a tudatlanságból, az oh-zásból, abból, hogy a húgom itt fekszik eszméletlenül, nekem meg senki nem mond semmit!
- Csak ne legyen ennyire felszarvazva a fiatalember! – rázta felém fenyegetően az ujját egy nagydarab pasi, mire az ápolónő-féle csitítgatni kezdte.
- Szóval mi történt? – kérdeztem magamra erőltetett nyugalommal.
- Nem akar leülni? – kérdezte a nő aggódva. Egy pillanatig úgy voltam, hogy a fejéhez vágom, hogy nem, kurvára nem akarok leülni, csak mondják el végre, hogy mi van!
- Köszönöm – mondtam végül és leültem a felkínált székre. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy körülöttem mindenki áll, én meg ott ülök. Mint valami kivizsgálás, vagy nem is tudom mi… (Bár, ha jobban belegondolok, egy orvosi szobában vagyok – és ennek egy kicsit sem örülök.)
- Szóval… - kezdett bele a szőke nő.
- A húga szedett valami gyógyszert? – vágott közbe egy férfi, aki kinézet alapján egy sintérre hasonlított. Akkor ő a tesitanár. (Legalábbis azok alapján, amit Sam, Lizzy és Matilda mesélt.) – Maga figyel? – dörrent rám.
- Igen. Illetve nem. Vagyis… Ajj! – Már olyan ideges voltam, nem is tudtam elmondani, mit akarok.
- Higgadjon le! – tanácsolta a szőke nő kedves, anyáskodó mosollyal. Vettem néhány nagy levegőt, elszámoltam tízig, majd újra ránéztem. – Most válaszoljon! Szedett valamiféle gyógyszert a húga?
- Igen, ha jól emlékszem.
- És mit? – kérdezte egy másik nő, aki valamivel elegánsabban volt felöltözve. Valószínűleg ő volt az igazgatónő.
- Nem biztos, hogy jól emlékszem, de mintha mostanában írt volna fel neki az orvos valamit.
- Mivel kapcsolatban? – kérdezte a szőke nő.
- Nemrég torokgyulladása volt, ha jól emlékszem és a gyógyszert még mindig szednie kell. De ez nem biztos! – tettem hozzá gyorsan.
- Mindenesetre elég sok mindent megmagyarázna – bólintott a nő.
- Például? És amúgy is! Mi történt?
- Vannak olyan gyógyszerek, amiknek a szedése közben tilos magas helyeken tartózkodni, esetleg oda felmenni.
- Mert ha igen? – értetlenkedtem.
- Ájulás – mutatott a nő Matildára.
- Értem – bólintottam. – De végül is mi történt? – néztem továbbra is a nőre, mivel ő tűnt a legkedvesebbnek, legközlékenyebbnek közülük.
- Ezt nem az én tisztem elmondani – mondta a nő és a sintér-tesitanárra nézett.
- A húga órán kötelet próbált mászni. Egyszer csak elájult, és leesett onnan. Persze, amúgy sem tudja megcsinálni a gyakorlatot – tette hozzá gúnyosan. Hogy ez mekkora egy bunkó!
- És történt valami komolyabb baj? Mármint az ájuláson kívül… - nehezemre esett nem szúrósan nézni a férfire, de valahogy csak összehoztam.
- Eltört az egyik karja – jelentette ki a nő. A sintér ezután meg sem szólalt.
- Nagyon durván? – tudom, hogy nem volt jól megfogalmazva a kérdés, de nem tudtam hogyan lehetne ezt helyesen mondani.
- Nem tudunk semmit, de remélhetőleg nem – küldött felém egy bíztató mosolyt a nő, amit én viszonoztam is. Már amennyire jelen helyzetben sikerült…
- És… Most mi lesz?
- Várjuk a mentőt.
- Értem – mondtam, mivel semmi értelmesebb nem jutott eszembe. – Küldhetnék egy SMS-t valakinek? – kérdeztem egy kicsivel később, megtörve a hatalmas csendet.
- Persze.
- Bocsássanak meg! – Felálltam, kiléptem az ajtón és egyszerre egy hatalmas, szőkésbarna hajzuhatagot láttam magam előtt, semmi mást.
- Tom! Hogy kerülsz ide? – kérdezte Sam.
- Nem hallottad? Ja, igaz… Még csak most terjed a hír.
- Mi történt? – rémült meg egyszerre.
- Matilda elájult, eltörte a kezét.
- Úristen! – sikított fel. – Hogyan?
- Valami gyógyszer miatt elvileg…
- Mármint…?
- Dehogy! – nevettem rá. – Nem úgy gyógyszer!
- Uh – fújta ki a levegőt. – Basszus, most alaposan megijesztettél ezzel!
- Bocsi! – néztem rá bűnbánóan.
- Semmi gond. Be lehet hozzá menni? – intett fejével az ajtó felé.
- Hát, nem ajánlanám, benn van a fél tanári kar.
- Akkor majd este átnézek hozzátok! Ja, jut eszembe! Rob hívott! Totál meg volt ijedve, hogy hol vagy! Azt hitte, megint valami őrültséget csináltál, azért tűntél el. Nem ért el téged, meg semmi…
- Ja, igen… Töri után egyből rohantam ide. – Elővettem a mobilom és láttam, hogy öt nem fogadott hívásom van. Négy Robtól, egy Samtől.
- Szerintem meg fogja érteni – mosolygott és a kezét a vállamra tette. – De jelezd neki valahogy, hogy nem lettél se öngyilkos, se semmi!
- Jó, úgyis azért jöttem ki – mosolyogtam rá. – Valamivel csak indokolnom kell a lógást, nem? – nevettem fel.
- De! – nevetett vissza. – Most viszont mennem kell, szia!
- Szia! – Gyorsan írtam egy SMS-t Robnak, hogy mi, hogyan, merre, miért.
Néhány perc múlva meg is érkeztek a mentősök. Addigra a húgom is magához tért és hevesen tiltakozott mindenféle vizsgálat és szirénázó mentőautó ellen.
- Matilda. Leestél. Beverted a fejed. Több mint fél óráig nem voltál magadnál. Azért egy röntgen nem ártana meg. Nem gondolod? – kérdezte az elegánsabb nő.
- De… - húzta el a száját szemforgatva Matilda. Na, igen! Ez az én húgom! Vérbeli profi…
Én mindezt az ajtó mögül néztem, a húgom már csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, mikor beültem mellé a mentőautóba – de természetesen előtte vagy tíz embert megkérdeztem, hogy akkor most mit csináljak. Ja… Jellemző.

3. fejezetről, meg még néhány dolog :)

Sziasztok :)

Előre is bocsi, lehet, hogy a harmadik fejezet csúszni fog, mert nem leszek itthon, de próbálom megoldani a dolgot! Talán sikerül :) Ha nem, akkor is az első dolgom lesz felrakni, amint hazajöttem :) (Mert amúgy most nagyon előre megvannak a fejezetek :D Ilyen se volt még... xD)

És köszi a kommentet, Lilla :) ♥

Viszont unatkoztam és csináltam két videót a történethez :)

Az első inkább ilyen feliratos-valamis... Ez volt életem második videója, úgy nézzétek xD Nem valami jó és érdekes, de ez van: http://www.youtube.com/watch?v=pAGw9U1yLkI

A másodikon már látszik, hogy talán egyszer megtanulok videót szerkeszteni xD Amúgy, el nem tudom képzelni, mért rakok alá mindig Kate Alexa számot xD http://www.youtube.com/watch?v=EDYlaTH6YG4


Köszi, ha megnéztétek :) ♥
Puszi :) És próbálom valahogy eljuttatni azt a fejezetet :D

2. fejezet

Sziasztok :)
Itt a második fejezet, amiben végre némi bepillantást nyerhettek "hősnőnk" életébe :) És persze Tom fejébe is... :D A többiért pedig olvassátok el a fejezetet :D Köszönöm a kommentet, Lilla :D (Edina te pedig ígérted, hogy írsz, na mindegy :P) Nina, remélem, tetszik a történet :)
Bárki, aki olvassa írjon kommentet :) Már van chat is :D Ha valami csoda folytán elérnénk az öt kommentet, akkor részletet is kaptok :)
Puszi :) Jó olvasást és kommentelés :)

Alice (SLG)

2. fejezet

(Aznap este)

~ Julie ~

- Ezt most nem mondod komolyan?! - kiáltott fel Mandy, mikor elmondtam neki, hogy holnap költözöm.
- Sajnos... - mondtam unottan, miközben a ruháimat dobáltam bele a táskába.
- Ez azt jelenti, hogy elmaradnak a szombati bulik? - kérdezte rémülten.
- Mandy, meg fogjuk oldani! Ha más nem, akkor elszököm. Rach-ék biztos nem veszik észre. - Mandy volt a legjobb barátnőm. A buli, amiről most volt szó, szinte már hagyománynak számított. Már két éve, minden szombaton a többi barátnőnkkel együtt végigjártunk néhány helyet, és… Hát, jól éreztük magunkat… De ennek most valószínűleg vége. De nem! Ezt nem hagyom!
Anyámék adtak két választási lehetőséget: vagy egy bentlakásos iskola vidéken (természetesen olyan, ahová csak lányok járnak...), vagy elküldenek Barnesba az unokatesómékhoz. Hát, akkor már inkább az a falu, mint egy bentlakásos iskola, nem? Ráadásul, Barnes itt van a közelben. Vagyis: van rá esélyem, hogy néha láthatom a barátnőimet és bejöhetek bulizni. Mellesleg, utánanéztem, milyen is az a Barnes. Hááát, láttam már rosszabbat is.
Talán az emberek is normálisak. Egy ember biztosan... Sammel mindig is jóban voltam, de most már ki tudja... Lehet, hogy nagyon megváltozott. De nem baj, úgyis leszarom az egészet. Csak pár hónap, ki fogom bírni. Bár, rohadt nagy szemétség, hogy pont karácsony - na, jó, leginkább szilveszter - előtt száműznek Londonból. Nyár végéig ott kell maradnom. A rohadt életbe!
- Julie, itt vagy még?
- Ja, persze, mondd csak!
- Áh, hagyjuk! Jaj, Julie! Annyira fogsz hiányozni!
- Te is nekem, Mandy! – Nem sok kellett ahhoz, hogy elsírjam magam. Most tartottam ott, hogy meg fogok szökni, nem megyek Barnesba és nem érdekel semmi!
- Inkább leteszem… Légy jó! Majd találkozunk holnap?
- Remélem – sóhajtottam, bár, be kellett vallanom, hogy erre nincs sok esély. Ahogy anyámékat ismerem, amint felkeltem már indulunk is. Azt hiszem, szokás szerint egyig fogok aludni. Már ha hagynak…
Az utóbbi napokban állandóan azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz majd ott? Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne Londonban lakjam. Számomra az a hely volt az egyetlen, ahol el tudtam képzelni az életemet. Az a folyamatosan nyüzsgő, meg nem álló város, a maga sajátos hangulatával. London mindig tudott valami újat mutatni. Valamit, amint meglepődtem, valamit, amit egyszerűen ki kellett próbálnom.
Csak én érzem így? Vagy más is így gondolja, akinek el kell mennie? Sam mit érezhetett, mikor megtudta, hogy el kell mennie Barnesba? És vajon akkor mit gondolt, mikor megtudta, hogy megyek?
Egyszerre megálltam, és kiejtettem a kezemből a ruhát, amit a táskába akartam tenni. Sam hogyan fog fogadni? És a barátai? Mennyi mindent tudnak rólam és arról, hogy mért megyek? Ezer, meg ezer kérdésre akartam választ kapni, de tudtam, úgysem fogok. Majd… Megtapasztalom és megtudom.
Megtapasztalom… Már holnap. Segítség!
Konkrétan nem is tudom, hogy mitől félek. Elvileg nincs mitől, de azért mégis… Azt az egyet remélem, hogy Sam nem fog megtudni semmit arról, hogy miért kellett eljönnöm. Ezt takarja jótékony félhomály. Bár, a filmeket látva, egy kisvárosban nincsenek titkok. Pedig lehetnének…

~ Tom ~

(Másnap reggel)

- Rohadt óra… - morogtam, miközben kinyomtam az ébresztőt. El nem tudom képzelni, ki találta ki azt, hogy nekünk már fél nyolcra be kell érnünk a suliba. Ez egy nagyon, de nagyon hülye ötlet volt. Szerintem a tökéletes időpont az iskolához a délután három óra, de úgy, hogy négykor már vége is van. Sajnos ez nem túl megvalósítható ötlet, de azért álmodozni jó, nem igaz?
Tegnap este már nem hívtam fel sem Samet, sem Robot, de szerintem mind a ketten ugyanazt akarták. Hogy mit, az még kérdés, de majd megtudom. Jó esetben pár percen belül.
Nem sokkal később már a konyhában voltam, ahol ott volt anyu is. Na, itt valami nagyon nincs rendben. Mit keres ő itt? Mármint, oké, ez a ház nem az enyém, de anyu és a konyha?!
- Ööö… Helló! – köszöntem rá mosolyogva, mire kicsit összerezzent. Nem csoda, hiszen háttal állt és nem látta, hogy lejöttem.
- Tom! Te ilyen korán itt? – Még jó, hogy anyám ismeri az órát…
- Anyu, nemsokára suli…
- Akkor még sincs olyan korán – gondolkozott félhangosan.
- Tegnap meddig forgattál? – kérdeztem, miközben dobálni kezdtem egy almát.
- Tízig. És ne dobálózz a lakásban!
- Oké – vontam vállat és leraktam az almát, mire ő elégedett arccal rám nézett.
Ha ennek örül… Tény, hogy nem gyakorolt ránk túl nagy szigort. Általában mi neveltük magunkat, mert anyám… Nos, neki érdekes elgondolásai voltak a gyereknevelésről. Ennek is köszönhető, hogy mind a hárman olyanok vagyunk, amilyenek.
Engem még úgy-ahogy próbáltak nevelni és nagyjából sikerült is. Matilda magától lett „jó kislány”, Arthurt ketten „neveltük a jóra” a húgommal. Furcsa egy család, az biztos… Ja, és apámról még nem is beszéltem!
Ő tényleg érdekes figura. Anyámmal együtt gyakran nincs itthon, de mikor mégis, akkor… Nem is tudom… Az végül is jó, mert tök jó arc, meg minden… De nem tudom, hogyha hosszabb ideig itthon lenne, akkor is ezt gondolnám-e? Ezen, mikor kicsi voltam, sokszor elgondolkoztam. Mikor nagyobb lettem, már természetes volt és le se szartam, hogy mi miért, meg, hogy milyen lenne. Volt nekem fontosabb dolgom is, mint ezen gondolkozni.
- Többiek? – kérdeztem.
- Már elmentek – mondta anyám és kivett egy cigit az asztalon lévő dobozból. És még ő dumál nekem a káros hatásairól… Ha már annyira azt akarja, hogy ne cigizzek, akkor ő ne előttem szívja.
- Ja, tényleg. – Igaz is, nekik már negyedre be kell érniük, de azért én panaszkodom a korai kelés miatt. Nem baj. Szeretek sokáig aludni… - Azt hiszem, akkor én is megyek. Ma mikor jössz? – fordultam vissza még az ajtóból.
- Már hat körül itthon leszek. – Már éppen kiléptem volna a házból, mikor újra megszólalt. – És Tom!
- Igen?
- Szia és… - belekezdett volna egy újabb monológba, de ezt nem volt kedvem végighallgatni.
- Szia! – mondtam és becsuktam az ajtót. Az utcán rögtön szembetaláltam magam a két telefonmániással, vagyis Robbal és Sammel.
- Helló, haver – mondtam Robnak, majd Samhez fordultam és egy kisebb meghajlás keretében így köszöntem neki: - Szép hölgy, ímhol a lovag! Felejtsd el a barbárt, száguldj velem túl a horizonton, napsütötte rétekre, hol virágok közt, a fűben kiteljesedhet szerelmünk!
- Tom, szállj le a csajomról!
- Dehogy!
- Milyen jó, hogy én nem is vagyok itt – forgatta a szemeit Sam.
- Látod, ő nem is törődik veled! – Nincs is jobb, mint kora reggel Robot szívatni… - Jó, oké, befejeztem! – kezdtem védekezni, mielőtt Rob feldühödne. Mondjuk, nagy kárt nem tudna tenni bennem. – A csatát megnyerte, Sir Robert! – hajoltam meg előtte.
- Micsoda kegyes vagy ma, Tom.
- De azt nem mondtam, hogy a háborút is!
- Ezek szerint vívni fogunk? – nézett rám kérdőn Rob. Ha arról lenne szó, hogy Samért kell verekedni, simán leterítene egy nehézsúlyú birkózót is.
- Mielőtt még bárkiért is harcolni kezdenétek, közlöm, hogy a hercegnő már elkelt! Ugye hercegnő vagyok? – kérdezte Sam.
- Az vagy, Samy. És a hercegnő elmondja, hogy kinek kelt el? – kérdezte Rob.
- Hát, szerintem Sir Robertnek. Bocsásson meg, Tom főherceg, majd eljön a hercegnő magához is.
- Ez nagyon kedves magától, Lady Samantha – hajoltam meg újra. – De azért tudnia kell, hogy rám mindig számíthat – kacsintottam rá.
- Lady Samantha? – nyújtotta a karját Rob.
- Igazán kedves – mondta Sam, miközben belekarolt Robba, majd elindultunk. Kész szerencse, hogy ezen a környéken ilyenkor nem sokan járnak. Ha ezt a jelenetet látta volna valaki, biztos azt hitte volna, hogy nem vagyunk normálisak. Mondjuk, aki ismer, az nem is hiszi ezt.
- Jaj, Tom! Gyere ide te is! – Maguk mellé rántott engem is, így már hárman sétáltunk egymásba karolva. Elég hülyén nézett volna ki, ha ezt mondjuk Robbal kettesben csinálom… - Amúgy, mi volt ez a középkoros dolog?
- Ja, semmi, csak egy olyan színdarabban fogok szerepelni, ami a középkorban játszódik. Én leszek a lovag, akit mindig pofára ejtenek. Amúgy, elég vicces dolog lesz.
- Illik hozzád a szerep – csipkelődött Rob.
- És nekem erről nem is szóltál? – kérdezte Sam.
- Hát izé… Kiment a fejemből – próbáltam mentegetőzni. Nem túl sok sikerrel. – De most meséljetek!
- Mit? – értetlenkedtek mind a ketten.
- Miért kellett volna mind a kettőtöket felhívnom tegnap este? Én már azt hittem, hogy összevesztetek, de úgy néz ki, hogy nem.
- Ne is reménykedj, Tom. Lady Samantha még mindig Sir Roberté. És az is marad. Ugye?
- Ez csak természetes, Sir Robert! – Könyörgöm, fejezzék már be! Valami ilyesmit az arcomról is le lehetett olvasni, mert Sam gyorsan témát is váltott. – Hát, én azért akartalak felhívni, mert van egy hírem…
- Terhes vagy?! – kérdeztem rögtön. Nehogy pont ők ketten legyen ilyen hülyék!
- Mi van?! – fakadt ki Rob is.
- Hülyék. Dehogyis! Rob, te tudod is, hogy miért akartam beszélni Tommal.
- Miért?
- Jaj, olyan hülye vagy te is… - rázta meg a fejét Sam. – tudod, amit tegnap este meséltem…
- Ja, hogy az!
- Elmondjátok végre? – kérdeztem.
- Ja. A helyzet annyi, hogy Robék új szomszédot kapnak.
- Ki költözik el? Ugye nem ti, Sam? – rémültem meg.
- Isten ments! Azt szerinted ilyen nyugodtan mondanám?
- Ja, nem… De soha nem tudhatsz biztosra semmit, amíg rá nem kérdezel, nem igaz?
- De, az…
- De ki az? Szemből költözik el az a nő?
- Nem, de ha…
- Akkor a másik oldalról Hilék? – Az a másik, ami ne legyen! Hil volt a volt barátnőm, akit néhanapján még mindig próbáltam felszedni. Bár, mostanában inkább csak barátok voltunk, vagy még azok sem.
- Nem, de fogd be, és akkor meg fogod tudni!
- Oké, oké… - emeltem fel a kezem védekezően.
- Julie.
- Hogy ki? Ismernem kéne? És hova költözik, ha senki nem költözik el? Hogyan lesz Rpattz szomszédja, ha senki nem költözik el? És… - Még lett volna néhány (na, jó, néhányszáz) kérdésem, de Samy nemes egyszerűséggel befogta a számat.
- Kuss legyen, Tom!
- Most miért? Én csak kérdeztem pár dolgot.
- Gyorsan mondok pár dolgot Julie-ról.
- Oké.
- Ő az unokatesóm, akit már pár éve nem láttam. Nagyon bírtam, de pár év alatt nem tudom mennyit változott, ezért azt sem tudom, mit gondoljak róla. Ráadásul, az érkezésének körülményei is gyanúsak. Most jöhetnek a kérdések.
- Jó csaj? – kérdezte Rob röhögve.
- Igen, az, de neked, Robert Thomas Pattinson, semmi közöd!
- Oké, oké… Csak Tom miatt kérdeztem!
- Rob, az az egy szerencséd, hogy Sam előtt nem foglak megverni.
- Ez aztán a szerencse – ironizált Rob.
- Értelmes kérdések még? – nézett ránk Sam.
- Hát, lenne… Miért jön a csaj? – kérdeztem.
- Látod, Tom, ezt én is szeretném tudni.
- De miért mondtad, hogy gyanúsak a körülmények?
- Anyám nem mondott semmit, csak azt, hogy el kellett jönnie Londonból.
- De miért? Mi történt?
- Mondom, nem tudom… Egyszerűen teljesen átláthatatlan nekem a dolog, hogy mért kell jönnie, mért ilyen hirtelen, meg minden. Semmit nem értek és kész.

(Sam)

- Hát, majd kiderül – vont vállat Rob. – De nekünk most mennünk kell! – Egy csókkal elbúcsúzott, Tom pedig a szokásos kézfogásunkkal, majd elindultak a sulijuk felé.
Néha annyira utáltam, hogy külön iskolába járunk. Mért kell külön lány- és fiúiskolákat alapítani? Oké, tudom, ez a kettő, ahova mi járunk, testvériskolák, és az 1800-as években alapították őket, amikor még szinte tényleg főbenjáró bűn lett volna, ha a két nem egy intézményben tanul. De könyörgöm! Ez már a huszonegyedik század, az istenért! Mért nem lehet ezt a két épületet egyesíteni? Jó, persze, tudom… A pénz miatt.
Hatalmas költségekkel járna, ha megpróbálnák a két épületet úgy igazából összevonni és nem csak papíron. Ezt nem csak kitaláltam, hanem maga az igazgatónő mondta. Mivel természetesen tagja vagyok a diáktanácsnak és felvetettem ezt a kérdést is. Az igazgatónő azt mondta, hogy már ők is próbálkoztak, fejlesztési pénz, pályázatok, de semmi – nincs rá keret. Pedig az oktatást is sokkal jobban meg lehetne oldani, meg mindent. És nem mellesleg egy suliba járnék ezzel a két ütődöttel.
- Samy! – integetett nekem Lizzy már messziről és rohant is elém. Láttam, hogy a többiek még támasztják a falat az iskola előtt – valószínűleg minket vártak.
Ez minden reggel így ment. Volt az első csoport, Marcusék, akik mindig a legkorábban elindultak. Na, nem azért, mert ilyen stréberek voltak, hanem mert ők nagyon korán kelők voltak és szerettek hajnalok hajnalán már elindulni – így még arra is volt idő, hogy elszívjanak egy cigit a suli előtt. Egyszer majdnem rajtakapták őket, őket, de nem lett gáz, főleg, hogy Marcus nem is a mi sulinkba jár, így nem büntethette meg az igazgatónő. Azóta jobban figyelnek arra, hogy mit és mikor csinálnak.
A második „csoport” Lizzy és Hilary kettőse. Ők azok, akik normális időben is fel tudnak kelni. Irigylem is érte őket… Csak az az egyetlen furcsa dolog, hogy Lizzy és Marcus járnak, de mégsem együtt jönnek. Nem értem őket, de nem is igazán érdekel. Attól függetlenül, hogy Lizzy nagyon jó barátnőm, Marcus meg jó haverom, még nincs semmi közöm a kapcsolatukhoz. Nem igaz? Nem kell mindenbe beleütni az orromat, mindig ezt mondták nekem. Nagy igazság, meg kell hagyni.
A harmadikak pedig mi voltunk, a későn kelők, akiknek szinte mindig úgy kellett befutni az első órára. Hát, ez van… Ettől függetlenül mindig maradt időnk egy kis trécselésre még iskola előtt.
Először nagyon furcsa volt, hogy Marcus és Bobby mindig akkor lépett le, mikor mi megérkeztünk. Azt hittem, hogy velem van bajuk, csak nem igazán tudtam rájönni, hogy mi is. Végül rákérdeztem Lizzytől, aki nevetve mondta el, hogy ez már évek óta így megy – mikor Rob és Tom megérkeznek, akkor indulnak el ők is és pont beérnek órára. Végül is… Nem rossz megoldás, legalább nincs szükség órára.
Persze, mikor kéthetente együtt jön az egész csapat, úgy sokkal viccesebb. Bár, nem mindig… Ugyan nincs köztünk széthúzás, de mégis mindenkinek megvannak a legjobb barátokon belül is a legjobb barátai – és ez így is van rendjén, mert bár tök jó, hogy ilyen sokan barátok vagyunk, azért nem kell mindenkinek mindenről tudni.
Ahogy odaértünk egyszerre mindenki újra ránk nézett. Én persze próbáltam olyan észrevétlen lenni, amennyire csak tudtam, de ez Lizzy mellett megvalósíthatatlan terv volt. Amint odaértünk Marc és Bobby már kezdett is elköszönni – erre nem bírtam elfojtani egy mosolyt.
- Samy… Mi ez a jókedv? Reggel Pattikével történtek dolgok? – kérdezte perverz mosollyal.
- Nagyon jól informált vagy, Marc! Általában. De most sajnos nem. Próbálkozz legközelebb – mondtam negédes hangon.
- Pedig Rob szobájából hallottam hangokat – mondta Lizzy komoly arccal. Esküszöm, színésznek kellene mennie!
- Figyeljetek, el nem tudom képzelni, mit csinált ott! – nevettem. Igenis el tudom képzelni, de inkább nem részletezném.
- Hááát – mondta Bobby –, én el tudom képzelni…
- Teeee… - vágtam fejbe. – Ha ezt Rob megtudja!
- Akkor mi lesz? – nevetett Lizzy. – Én megverem, nemhogy ő!
- Na! – próbáltam megvédeni, de mindenki tudta, hogy Rob tesiből csak kegyelemből kapott közepes jegyet. Mondjuk, az is sokat segített volna, ha bejár órára.
- Na, gyerekek – csapta össze Marc a kezét -, akkor mi megyünk is! – mondta és nyomott egy puszit Lizzy arcára.
- Egykor, oké? – Ezek szerint Lizzynek ma hat órája lesz.
- Persze, sziasztok! – kacsintott, majd elmentek. Én még álltam ott és néztem utána, mintha ő lett volna a világ nyolcadik csodája. (Pedig valljuk be, semmi köze ahhoz.)
- Samy, itt vagy? – legyezgetett Hil a szemem előtt.
- Ja, persze! – bólogattam hevesen.
- Akkor nem akarsz jönni? – mosolygott.
- Jó, oké! – nyújtottam ki a nyelvem és elindultunk. Az ajtóban majdnem Lizzybe ütköztünk.
- Hé, ti hol voltatok? – csapott le ránk.
- Izé… Kint. Milyen órád lesz? – kérdeztem.
- Matek. Veled együtt – mondta rosszallóan. Mintha tudnom kéne az órarendemet…
- Nekem viszont biosz, úgyhogy lépek is! Majd látjuk egymást! – Azzal Hil le is lépett, még elköszönni se volt időnk.
- Na, komolyan! Hol voltatok?
- Mondom, hogy csak kint! – Lizzy… Komolyan, néha idegbajt lehet tőle kapni.
- Na, persze! Csak nem egy kis reggeli füvezés, mint a kedves öcsémék? – kacsintott. Komolyan, annyira összeillenek Marcusszal! Mind a ketten állandóan kacsintgatnak…
- Robék reggelente füveznek? – csodálkoztam. Ezt nekem nem is mondta. Meg különben is! Rob nem lehet ilyen hülye! A tanárok meg hogyhogy nem vették még észre?

1.fejezet

Sziasztok :)
Ha valaki olvasná, hát itt az első fejezet :) Kommenteljetek, légyszi! És szavazzatok is :) Puszi :)
PS.: Köszi a kommentet, Edina (LLLLLL)

1. fejezet

~ Sam ~

- Julie ideköltözik? – kérdeztem elképedve.
- Igen – bólintottak a szüleim.
- De… Mégis miért? És, hogyan? És mikor?
- Hétvégén jön.
- De miért? Mármint, nem mintha zavarna, csak…
- Kathleenék – Ők Julie szülei, Kathleen pedig anyám nővére. – úgy gondolták, hogy Julie-nak ideje magába szállnia, ezért küldik ide, mert ez mégsem London, nincs akkora nyüzsgés és talán itt Julie kicsit lehiggad.
- De hát Julie mindig olyan békés meg higgadt volt. Mi van most vele? – csodálkoztam továbbra is. Tényleg régen láttam, ha azóta ennyire megváltozott.
- Kicsit… Mondjuk úgy, hogy szabad nevelést kapott és Kathleen szerint már nem igazán használ semmi.
- Ők cseszték el, nem? – kérdeztem.
- Először is: ne beszélj így, Samantha Taylor! Másodszor pedig: Kathleenék azt mondták, hogy vagy bentlakásos iskola, vagy Barnes. Ő Barnest választotta.
- De hogyan? – értetlenkedtem.
- Ez már hónapokkal előre meg volt beszélve. Sőt, még Clare és a többi szülő véleményét is kikértem, hogy mi legyen.
- Ezek szerint mindenki tudta, hogy jön, csak én nem?! – csattantam fel.
- A szülőkön kívül senki nem tudta.
- Jó, de… Mégis, hogy gondolta ezt mindenki?! – fakadtam ki.
- De mit? – néztek rám értetlenül.
- Átmegyek Robhoz! Mindjárt visszajövök! – vetettem még oda, és már ott sem voltam.
Mégis, hogy gondolták ezt?! Jön az unokatesóm – aki a jelek, vagyis elmondottak szerint kissé problémás alak lett (ez vajon mit jelenthet…?) -, ideköltözik, én meg nem is tudok róla. Remek… Egy biztos: a szüleimnek vannak érdekes elgondolásaik az életről.
Eközben már Robékhoz is értem – nem volt túl nehéz, hiszen a szomszédban laknak -, gyorsan kopogtam. Szokás szerint Lizzy ért először oda, és már nyitotta is ki.
- Sam! Szia! Hát te? Mármint, hogyhogy ilyenkor itt vagy? Tudod, ma csütörtök van, vagyis hétköznap és…
- Lizzy… Nyugi. – Na igen… Ezt már megszoktam Rob nővérétől, hogy néha úgy pörög, mint a ventilátor. Rob nagyon kedvesen mérgezett egérnek szokta hívni…
- Oké, oké. Az öcsém, mivel kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékig biztos vagyok benne, hogy őt keresed, szóval, ő fent van. De először elmondod, mért jöttél!
- Majd holnap elmesélem, most csak annyit mondok, hogy új szomszédotok lesz.
- Igen? Kicsoda? Mesélj!
- Lizzy, nyugalom. Holnap mindent elmondok, bár, ha akarod, kifaggathatod majd Robot is, hogy miért, kicsoda, mikor és hogyan. Rendben? Bár, ha gondolod, jöhetsz most is, és meghallgathatod. Már ha Rob beenged a szobájába.
- Ööö… Bocs, ezt most hanyagolnám. Már ne is haragudj, de ha ti egy helyen vagytok, azt jobb nem látni.
- Maradj már! – ütöttem bele az oldalába nevetve.
- Igaza volt annak a hülyének… Tényleg erős vagy…
- Ezért nem kekeckedünk Sammel – nevettem rá, majd felmentem (jó, felrohantam) a lépcsőn, egyenesen Robhoz. Ott mindent elmeséltem neki, ő pedig – nagy meglepetésemre – egy szó nélkül végighallgatta.
- Samy, elárulnád, hogy mért vagy ezen annyira kibukva? – nézett végig rajtam furcsálkodva.
- Hát… Jaj, Rob! Nem is tudom! Csak egyszerűen… - Igaza volt. Magam sem tudtam, hogy miért voltam ennyire kiborulva.
- Samy, ő csak az unokatesód. Akit, ha jól vettem ki a szavaidból, bírsz is.
- Igen, de…
- Mi de?
- Hát… Julie-t tényleg nagyon szeretem, de anyuék azt mondták, hogy „ideje magába szállnia.” Ezek után nem igazán tudom, hogy mit gondoljak, mert ő mindig is nagyon nyugodt volt és általában ő volt az, aki lecsillapított másokat, nem az, akit le kellett csillapítani. És hát… hét éve láttam utoljára! Ki tudja, mennyit változott azóta és, hogy milyen lett? Mert valljuk be, ennyi idő alatt azért történik egy s más.
- Sam, nyugodj meg! Biztos nem lesz semmi gond! Mégiscsak az unokatesód, nem? Meg különben is! Azt mondod, hogy Barnest választotta…
- Rob, felfogtad egyáltalán, hogy miről beszélek?
- Hááát… Nem igazán – hajtotta le bánatosan a fejét.
- Szerintem sem. Én egyszerűen… félek.
- Mitől?
- Nem is tudom… Talán csak attól, hogy teljesen megváltozik a kép, ami Julie-ról él bennem. Meg attól is, hogy miután ideér, teljesen felborul az eddigi rend és minden megváltozik. Meg attól, hogy esetleg nem fogják a többiek kedvelni, vagy esetleg ő lesz olyan, hogy nem lehet bírni…
- Tudod, mit gondolok, Samy?
- Na, mit?
- Azt, hogy túl sokat aggódsz! – Elnevette magát, majd megfogta a derekamat és lerántott az ágyra.

~ Tom ~

Szokás szerint hideg van – bár, ez nem meglepő, így decemberben. Csak azt az egyet sajnálom, hogy hó nincs – jól megfürdetném Rpattzet -, de hát ez Anglia. Míg ezeken a mély értelmű, filozofikus gondolataimon agyaltam, haza is értem. De igazából nem nagyon tudom, hogy miért is mentem el… Csak mászkálni volt kedvem.
Otthon arra számítottam, hogy valaki egyből meg fogja kérdezni, hogy hol voltam eddig, meg ilyenek. De nem… Persze… Anyám biztos forgat, apám meg… Apám is.
- Tom! – kiáltott rám egyszerre a húgom. Most le akar cseszni, vagy mi? Kirohant hozzám, az előszobába és hadarva mondani kezdett valamit.
- Anyu tudod, mit mondana, ha meghallaná, hogy megint hadarsz? – Á, remek… Megjelent a másik okos is. Ő pedig az öcsém, Arthur.
- Fogd már be! Ha nem vennéd észre, éppen beszéltem – vágta fejbe a húgom, Matilda, mire Arthurtól visszakapta ugyanazt.
- Fejezzétek már be, könyörgöm! – Próbáltam bevetni a legidősebb tesó féle tekintélyemet. Csak kár, hogy nincs és nem is volt ilyenem. Így inkább megfogtam őket és „nagyon ijesztően” rájuk néztem. – Szóval, mit is akartál mondani? – néztem a húgomra.
- Két üzenetet kell átadnom neked. Egy: Rob hívott, hogy beszélni akar veled.
- Ráér az holnap is – legyintettem.
- Nem biztos. Olyan izgatott hangja volt. És… - harapta el a mondatot, mire vigyorogni kezdtem. A családunkban nyílt titok volt, hogy ő bele van esve Robba. Ezt ő egyelőre nem tudja, de szerintem, ha tudná, se lenne belőle semmi, egyrészt, mivel neki ott van Sam. Másrészt, nem hinném, hogy Rob pont a húgommal kezdene járni, harmadrészt pedig, a haver húgára, nővérére, csajára nem hajtunk rá. Bár, ezt a szabályt Marcus elég erősen megszegte, de Rob még csak gondolni se merjen arra, hogy ő, meg a húgom! Mondjuk – Matilda nagy bánatára -, szerintem eszébe sem jut ilyesmi.
- Hívd vissza te, ha annyira akarod! – vigyorgott Arthur.
- Tényleg, ki vette fel? – Nem sok kellett hozzá, hogy elröhögjem magam.
- Természetesen ő! – Arthur most már hisztérikus vihogásba kezdett. Elég hülyén hangzott… - Biztos azt várta, hogy Rob randira hívja!
- Arra bizony várhatsz! Robbie cicának már bekötötték a fejét!
- Ne hívd így – sziszegett rám a húgom, mire én is bekapcsolódtam a röhögésbe.
- Soha többé nem hívjuk Robbie cicát Robbie cicának… - Arthur megint hozza a formáját. Lehet, hogy szólnom kéne neki, hogy nem kéne mindig az idősebbek agyát húznia… De ha ez neki így jó…
- Hogy az a… Menekülj! – És már rohant is utána. Imádtam, hogy a házunkban ennyi lépcső van... Mikor még Matildával kicsik voltunk, mindig ott kergettük egymást. Egyszer el is tört a lábam, neki meg a keze, emellett két hét szobafogságot is kaptunk. De azért utána is állandóan a lépcsőn verekedtünk. Úgy kellett nekünk!
- De ki üzent még és mit? – kiáltottam a húgom után. Bár, nem hiszem, hogy meghallotta…
- Majd mindjárt elmondom! – kiabált vissza. A következő pillanatban pedig mind a ketten leestek a lépcsőn.
- Jól vagytok? – néztem rajtuk végig. – Nem az elmeállapototok érdekel, mert azt látom, hogy nem vagytok teljesen komplettek.
- Fogd be Tom! Néha akkora egy fasz vagy!
- Ugye tudod, hogy a kedves szüleink mennyire nem örülnének annak, ha megtudnák, hogy ti megint a lépcsőn kergettétek egymást? – kérdeztem egy mézes-mázos mosoly kíséretében.
- Ugye te is tudod, hogy a kedves szüleink annak sem örülnének, ha megtudnák, hogy csütörtök este van…
- Szerintem erre nem nehéz rájönni – szólt közbe az öcsém, amit nem hagyhattam egy mosoly nélkül.
- Szóval, ha hagynátok, hogy végigmondjam, annak nem örülnének, hogy te megint kilenckor…
- Háromnegyed kilenckor – javítottam ki.
- Hát rendben, akkor… Szóval, hogy csütörtök este háromnegyed kilenckor jössz haza. Ugye, kedves Tom?
- Rendben. Mindenki befogja! Mi, mint a jó gyerekek, ültünk itthon és nem csináltunk semmi olyat, amit később megbánthatnánk. Értve vagyok?
- Még szép! – mondta Arthur.
- Ez csak természetes. – Matilda angyalian elmosolyodott. Ez megy neki… - Főleg, mivel randim lesz holnap és el is akarok rá menni.
- Akkor mind a kettőnknek elég nyomós indoka van arra, hogy befogja.
- Mennyi? – nézett ránk Arthur, egy gonosz mosoly kíséretében.
- Mi mennyi? – néztünk rá döbbenten.
- Hááát… Nekem semmi okom arra, hogy hallgassak…
- De van! – vágta rá Matilda. – Méghozzá az, hogyha beköpsz a lépcső miatt, azzal magadat is belekevered.
- Rendben, ezt elfelejtettem. – Majd hozzám fordult. – De te, kedves bátyám… Mennyit fizetsz azért, hogy hallgassak?
- Semennyit – vontam vállat.
- Hát, akkor sajnálatos módon a családunk többi tagja is tudomást szerez erről a csúnya esetről…
- Arra nem gondoltál még, hogyha te szólsz, akkor én sem maradok csendben?
- Te soha nem folyamodnál ilyen ovis módszerekhez… - mosolygott Matilda. Most akkor ezek ketten próbálnak megvesztegetni? Na, azt leshetik…
- Nem-e?
- Hagyjuk – legyintett a húgom. Igaza van… Tudja, hogy akkor, ha bármelyikünk szólna akár egy szót is, abból mind rosszul jönnénk ki. Három hét múlva pedig isteni szilveszteri buli készül, amit én, Tom Sturridge, „a király, aki Elvisen is túltesz”, ki nem hagyhatok!
- Szerintem is. Téged pedig szétverünk, ha meg mersz szólalni – néztem fenyegetően Arthurra, aki ettől kissé összehúzta magát. Hát igen… Mindenki mást csinál jól. Nekem a fenyegető nézés jutott. – Szóval, ki üzent még nekem és mit?
- Sam, de csak annyit, hogy sürgősen beszélni akar veled.
- Mi a franc van ezekkel, hogy mind a kettő egyszerre beszélni akar velem?
- Nem t’om. Talán összevesztek? – kérdezte Matilda.
- Ne reménykedj – legyintett az öcsénk. Remek, most kezdik elölről!
- Leálltok még azelőtt, hogy bármit elkezdenétek! – néztem rájuk. A mai napon elég sokszor kellett alkalmaznom a nem létező tekintélyemet… - Mellesleg, neked Arthur, már rég aludnod kéne. – Nem igazán tudtam, hogy hány óra van, csak akartam valami okosat mondani, és ő legkisebb, szívassuk őt!
- Tom, alig múlt kilenc…
- Nem érdekelsz. Tűnés föl! – Nagyon nem áll jól nekem ez a nagytesó szerep… - Veled amúgy is beszélni akartam. – Hát, testvéri kötelességből meg kell tudnom, hogy kivel is lesz randija a kishúgomnak, nem?
- Miről is? – kérdezte, miután Arthur végre eltűnt.
- Kivel is lesz randija az én egyetlen hugicámnak? – kérdeztem, miközben a falnak dőltem.
- Semmi közöd hozzá! - mondta rögtön a húgom.
- De igenis van! - vágtam rá.
- De nincs!
- De van! - És ezt még vagy öt percig folytattuk, mire a lépcső tetején újra megjelent a másik okos is.
- Annyira érdekel, Tom? - kérdezte Arthur.
- Igen!
- Hát jó... Dave-vel mennek, holnap este. Nyolckor jön érte a srác.
- Honnan tudsz te ennyit?
- Nem emlékszel? Én vagyok az idegesítő öcsétek! - nevette el magát. - Azt is tudom, hogy neked ezen a héten már nem lesz randid senkivel, de azért nem akartad, hogy bárki bármit megtudjon a mai napról, mert szilveszterkor egy tök jó buliba vagy hivatalos.
- Idegesítő - állapítottuk meg egyszerre Matildával.
- Lehet, hogy az, de mindent tud! - nevetett fel újra, majd felment a lépcsőn. (Jó, nálunk nincs olyan, hogy valaki felmegy... Nálunk mindenki rohanni szokott.)
- Honnan vette ezeket? - nézett rám a húgom.
- Talán a... Naplódból?
- Ezt te honnan tudod? - csodálkozott.
- Tipp volt - vontam vállat. - De honnan tudja, én mire készülök?
- A naplódból? - vigyorgott.
- Hülye... Egy: én nem írok naplót, kettő: ha írnék, se tudná, hol van. Mellesleg, a szobám mindig be van zárva.
- Jobban jár a világ... - morogta. - Oda bemenni egyenlő az életed kockáztatásával.
- Fogd be. - Ez inkább kijelentés volt, mint felszólítás. - És különben is! Neked holnap suli.
- Ezt úgy mondod, mintha neked nem lenne... - mondta és felment a lépcsőn. Na jó... Most az egyszer igaza volt.
De nekem még dolgom volt! Fel kellett hívnom Samyt és Robot. Ezért felmentem a szobámba, és nagyon értelmesen elkezdtem rajt gondolkodni, hogy melyiküket hívjam elsőként. Samy a legjobb barátom a lányok közül, Rob pedig a legjobb barát, akire mindig lehet számítani. (Akkor is, ha hajnalban, "enyhén ittas állapotban" haza kell cipelni. Volt már rá példa...) Mellesleg, mikor összejöttek, én játszottam a kerítő szerepét, ezért mind a ketten imádnak. Bár, tény, hogy először én akartam Samyvel járni, de aztán úgy alakult, hogy Robbal jött össze, de azért emlékszem, hogy egyszer – még mielőtt járni kezdtek volna - elmondta, hogy mi a véleménye róla. Meg arra is, hogy rólam mi volt a véleménye...
Mikor először találkoztunk... Hát az furcsa helyzet volt! Samyt akkor akarták bemutatni a szomszédságnak. Természetesen, Rpattzék keze volt a dologban. Na, jó... Leginkább Lizzyé. Imádom azt a csajt! (Csak ezt Marcus meg ne hallja!) Olyan kis kattant és állandóan pörög. Pont, mint én - a pörgést leszámítva. Én inkább a "csendes őrült" vagyok - Samy nevezett el így, mikor néha megosztottam vele értelmes gondolataimat. Vele mindig jól el lehet beszélgetni és a vége általában röhögés lesz.
De most már tényleg ideje, hogy felhívjam őket! Kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami olyan fontos, hogy rögtön fel kell hívnom őket. Remélem, hogy nem szakítottak valami hülyeség miatt, mert akkor kapnak a fejükre! Nagyon aranyosak együtt, és nem hiszem, hogy sokáig kibírnák külön.

Prológus

Sziasztok!
Hát, nem tudom, mennyire várjátok, de azért remélem, tetszeni fog! Várom a kommenteket! Frissítésről oldalt írok majd :)
A történet elejét már régen írtam, ezért előfordulhat benn egy-két furcsa dolog... Ja, és a következő rész jóóóóóval hosszabb!
Köszönöm Renesmének a hozzászólást! :)

Jó olvasást és puszi!

Alice (SLG)

Prológus

~ Sam ~

Pont most számoltuk ki Robbal, hogy ma van két és fél éve, hogy ideköltöztem. Majd utána azt is kiszámoltuk, hogy ma van egy éve és öt hónapja, hogy járunk. Most minden tök jó, főleg, hogy megszűntek a srácok között is a veszekedések azért, hogy ki kivel jár – amúgy hülyeség volt ezen vitatkozni, úgysem ők döntik el, nem igaz?
De most mindenki – bocsánat, majdnem mindenki – jár valakivel. Bobby és Nessa még mindig együtt vannak, Marcus és Lizzy is járnak – azt nem tudom, hogy jöttek össze, mindenesetre, jól megvannak… -, a harmadik pár pedig Rob és én. Csak szegény Tomot sajnálom… A barátnője, Hil egy éve dobta és azóta nincs senkije.
Bár, a múltkor beszéltem vele, és azt mondta, hogy ez neki így tök jó, úgyis „vágyik egy kis kalandozásra.” Én meg megmondtam neki, hogy tizenhét éves, és ezekkel a bizonyos „kalandokkal” még nem ártana, ha várna pár évet. Csak annyit mondott, hogy egyszer élünk. Másnap meg Rob cipelte haza hajnalban. Utána azt mesélte, hogy Tom tényleg tartotta magát ahhoz, hogy egyszer élünk. Hát, ha ez neki így jó… Bár, azt hozzá kell tennünk, hogy utána nem csinált ilyet.
Később megtudtam – szintén Robtól, mert Tom nem volt hajlandó beszélni az esetről -, hogy a szülei csak annyit mondtak neki, hogy az ő baja. (A húga meg hozzátette, hogy új a szőnyeg és lehetőleg ne hányja le józanodás közben. Azért szeretik egymást.)
- Sam, lejönnél? – hallottam meg lentről anyám hangját.
- Akkor, azt hiszem, nekem ez volt a végszó – vigyorodott el Rob.
- Ne legyél már ilyen! – ütöttem bele az oldalába.
- Auuu! Sam… Ez fájt… - nézett rám morcosan, én pedig angyalian elmosolyodtam.
- Sam! Lejönnél végre?!
- Megyek! – kiáltottam le.
Rob szomorú kiskutya szemekkel nézett rám, én pedig úgy csináltam, mintha ki akarnám dobni, erre mind a ketten elnevettük magunkat.
- Na, most már tényleg menjünk le! – mondtam, és el is indultunk. – Ööö… Rob, tudom én, hogy te nagyon ügyes vagy, meg okos, meg minden, de attól még december közepe van…
- Vagyis mindjárt itt a karácsony! – vigyorgott.
- Ez is igaz, de én most arra gondoltam, hogy nem ártana felvenned egy kabátot.
- Ja, igaz! – csapott a homlokára, és felvette az ágyról a kabátját. – Na, menjünk le!
- Szia, Rob! – mondtam az ajtóban, és egy gyors csókot váltottunk. Ezt mondjuk apám elég furcsán figyelte, de lassan két éve már megszokhatta volna. Hát, ez van, ezt kell szeretni.
- Na, szóval, Samantha… Hogyha végre hajlandó leszel idefigyelni…
- Figyelek.
- Köszönöm. Szerintem ülj le – mondta anyám. Jesszusom! Ezek ketten itt vannak, Rob most ment el, én meg tizenhét éves vagyok. Összeraktam a dolgokat. Ugye nem akarnak most elbeszélgetni velem a biztonságos szexről?! Mert azon mi már Robbal rég túl vagyunk.
- Anyu, mi Robbal… - kezdtem volna bele.
- Micsoda?! – fakadt ki apám.
- Szerintem ezt most hagyjuk – próbálta lecsillapítani anyám a kedélyeket. – Térjünk vissza az eredeti témára!
- Rendben… De ezt még megbeszéljük! – Beszéli a halál…
- Szóval, Sam, emlékszel az unokatesódra, Julie-ra?
- Julie-ra? Persze! – lelkesültem fel. Ő volt az egyetlen normális unokatesóm. Ráadásul, ő tanított meg gördeszkázni is. – Meglátogat minket?
- Háááát, Sam… Ami azt illeti, nem csak meglátogat, hanem ide is költözik pár hónapra…

~ Rob ~

Szinte felrohantam a szobámba. Nem igazán lett volna szabad az, hogy eddig maradok Samnél. Elvileg hétköznap van, vagy mi a szösz. A szobámba érve ledobtam a kabátomat a szék támlájára, és le akartam dobni magam az ágyra.
- Szia, Tom! – mondtam, és leültem az ágy szélére, hiszen ő már rajt feküdt. Mikor feleszméltem, hogy mit is mondtam, szinte rákiáltottam. – TOM?!
- Helló, Rob! – vigyorgott rám.
- Megkérdezhetem, hogy mit keresel itt?
- Aha – mondta, majd elhallgatott.
- Ki engedett be?
- Lizzy mondta, hogy várjalak meg itt.
- De biztos, hogy ő az ágyam közepére gondolt?
- Nyugi. Örülj, hogy nem tudok az ágy alatt rejtegetett pornóújságaidról.
- Amiket ugyebár együtt vettünk vagy három éve… - Amúgy, honnan tudja, hogy ott tartom…?
- Részletkérdés. Örülj, hogy Sam még nem tud róluk! – nevetett fel. Egyszer kitekerem a nyakát! Amúgy, ő a legjobb barátom… - Amúgy, jól megvagytok?
- Ja, tök jól. De ezt most mért kérdezed?
- Nem t’om. Csak eszembe jutott.
- Amúgy… - Igazán nem tudtam, hogy mit kéne mondani, de beszélni akartam vele. Egy ideig nagyon elkezdett zülleni, akkor is én raktam helyre. Nem akartam, hogy újra megtörténjen ilyen „hajnalban jövünk haza, plusz csontrészegen” – dolog. Ráadásul, akkor még nem voltunk tizenhét évesek sem. – Tom, nem fura, hogy nincs csajod?
- De az – vont vállat. – De fiatalok vagyunk még, nem?
- Azok – értettem egyet. Ha ezt ő élvezi… Végül is, mindig szeretett kihúzó lenni, vagy egyedi. Most összejött neki!
- Hát, akkor én megyek is! Szia, Patty! – A köszönés valószínűleg nekem szólt, erre Patty (mármint a kutyám) odafutott Tom lábához. – Hát, akkor neked is, szia, Robbie cica! – Majd dobott egy csókot és lerohant. Én meg dobtam utána egy cipőt, de már csak az ajtót találtam el. Komolyan, mint az ovisok…