2. fejezet

Sziasztok :)
Itt a második fejezet, amiben végre némi bepillantást nyerhettek "hősnőnk" életébe :) És persze Tom fejébe is... :D A többiért pedig olvassátok el a fejezetet :D Köszönöm a kommentet, Lilla :D (Edina te pedig ígérted, hogy írsz, na mindegy :P) Nina, remélem, tetszik a történet :)
Bárki, aki olvassa írjon kommentet :) Már van chat is :D Ha valami csoda folytán elérnénk az öt kommentet, akkor részletet is kaptok :)
Puszi :) Jó olvasást és kommentelés :)

Alice (SLG)

2. fejezet

(Aznap este)

~ Julie ~

- Ezt most nem mondod komolyan?! - kiáltott fel Mandy, mikor elmondtam neki, hogy holnap költözöm.
- Sajnos... - mondtam unottan, miközben a ruháimat dobáltam bele a táskába.
- Ez azt jelenti, hogy elmaradnak a szombati bulik? - kérdezte rémülten.
- Mandy, meg fogjuk oldani! Ha más nem, akkor elszököm. Rach-ék biztos nem veszik észre. - Mandy volt a legjobb barátnőm. A buli, amiről most volt szó, szinte már hagyománynak számított. Már két éve, minden szombaton a többi barátnőnkkel együtt végigjártunk néhány helyet, és… Hát, jól éreztük magunkat… De ennek most valószínűleg vége. De nem! Ezt nem hagyom!
Anyámék adtak két választási lehetőséget: vagy egy bentlakásos iskola vidéken (természetesen olyan, ahová csak lányok járnak...), vagy elküldenek Barnesba az unokatesómékhoz. Hát, akkor már inkább az a falu, mint egy bentlakásos iskola, nem? Ráadásul, Barnes itt van a közelben. Vagyis: van rá esélyem, hogy néha láthatom a barátnőimet és bejöhetek bulizni. Mellesleg, utánanéztem, milyen is az a Barnes. Hááát, láttam már rosszabbat is.
Talán az emberek is normálisak. Egy ember biztosan... Sammel mindig is jóban voltam, de most már ki tudja... Lehet, hogy nagyon megváltozott. De nem baj, úgyis leszarom az egészet. Csak pár hónap, ki fogom bírni. Bár, rohadt nagy szemétség, hogy pont karácsony - na, jó, leginkább szilveszter - előtt száműznek Londonból. Nyár végéig ott kell maradnom. A rohadt életbe!
- Julie, itt vagy még?
- Ja, persze, mondd csak!
- Áh, hagyjuk! Jaj, Julie! Annyira fogsz hiányozni!
- Te is nekem, Mandy! – Nem sok kellett ahhoz, hogy elsírjam magam. Most tartottam ott, hogy meg fogok szökni, nem megyek Barnesba és nem érdekel semmi!
- Inkább leteszem… Légy jó! Majd találkozunk holnap?
- Remélem – sóhajtottam, bár, be kellett vallanom, hogy erre nincs sok esély. Ahogy anyámékat ismerem, amint felkeltem már indulunk is. Azt hiszem, szokás szerint egyig fogok aludni. Már ha hagynak…
Az utóbbi napokban állandóan azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz majd ott? Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne Londonban lakjam. Számomra az a hely volt az egyetlen, ahol el tudtam képzelni az életemet. Az a folyamatosan nyüzsgő, meg nem álló város, a maga sajátos hangulatával. London mindig tudott valami újat mutatni. Valamit, amint meglepődtem, valamit, amit egyszerűen ki kellett próbálnom.
Csak én érzem így? Vagy más is így gondolja, akinek el kell mennie? Sam mit érezhetett, mikor megtudta, hogy el kell mennie Barnesba? És vajon akkor mit gondolt, mikor megtudta, hogy megyek?
Egyszerre megálltam, és kiejtettem a kezemből a ruhát, amit a táskába akartam tenni. Sam hogyan fog fogadni? És a barátai? Mennyi mindent tudnak rólam és arról, hogy mért megyek? Ezer, meg ezer kérdésre akartam választ kapni, de tudtam, úgysem fogok. Majd… Megtapasztalom és megtudom.
Megtapasztalom… Már holnap. Segítség!
Konkrétan nem is tudom, hogy mitől félek. Elvileg nincs mitől, de azért mégis… Azt az egyet remélem, hogy Sam nem fog megtudni semmit arról, hogy miért kellett eljönnöm. Ezt takarja jótékony félhomály. Bár, a filmeket látva, egy kisvárosban nincsenek titkok. Pedig lehetnének…

~ Tom ~

(Másnap reggel)

- Rohadt óra… - morogtam, miközben kinyomtam az ébresztőt. El nem tudom képzelni, ki találta ki azt, hogy nekünk már fél nyolcra be kell érnünk a suliba. Ez egy nagyon, de nagyon hülye ötlet volt. Szerintem a tökéletes időpont az iskolához a délután három óra, de úgy, hogy négykor már vége is van. Sajnos ez nem túl megvalósítható ötlet, de azért álmodozni jó, nem igaz?
Tegnap este már nem hívtam fel sem Samet, sem Robot, de szerintem mind a ketten ugyanazt akarták. Hogy mit, az még kérdés, de majd megtudom. Jó esetben pár percen belül.
Nem sokkal később már a konyhában voltam, ahol ott volt anyu is. Na, itt valami nagyon nincs rendben. Mit keres ő itt? Mármint, oké, ez a ház nem az enyém, de anyu és a konyha?!
- Ööö… Helló! – köszöntem rá mosolyogva, mire kicsit összerezzent. Nem csoda, hiszen háttal állt és nem látta, hogy lejöttem.
- Tom! Te ilyen korán itt? – Még jó, hogy anyám ismeri az órát…
- Anyu, nemsokára suli…
- Akkor még sincs olyan korán – gondolkozott félhangosan.
- Tegnap meddig forgattál? – kérdeztem, miközben dobálni kezdtem egy almát.
- Tízig. És ne dobálózz a lakásban!
- Oké – vontam vállat és leraktam az almát, mire ő elégedett arccal rám nézett.
Ha ennek örül… Tény, hogy nem gyakorolt ránk túl nagy szigort. Általában mi neveltük magunkat, mert anyám… Nos, neki érdekes elgondolásai voltak a gyereknevelésről. Ennek is köszönhető, hogy mind a hárman olyanok vagyunk, amilyenek.
Engem még úgy-ahogy próbáltak nevelni és nagyjából sikerült is. Matilda magától lett „jó kislány”, Arthurt ketten „neveltük a jóra” a húgommal. Furcsa egy család, az biztos… Ja, és apámról még nem is beszéltem!
Ő tényleg érdekes figura. Anyámmal együtt gyakran nincs itthon, de mikor mégis, akkor… Nem is tudom… Az végül is jó, mert tök jó arc, meg minden… De nem tudom, hogyha hosszabb ideig itthon lenne, akkor is ezt gondolnám-e? Ezen, mikor kicsi voltam, sokszor elgondolkoztam. Mikor nagyobb lettem, már természetes volt és le se szartam, hogy mi miért, meg, hogy milyen lenne. Volt nekem fontosabb dolgom is, mint ezen gondolkozni.
- Többiek? – kérdeztem.
- Már elmentek – mondta anyám és kivett egy cigit az asztalon lévő dobozból. És még ő dumál nekem a káros hatásairól… Ha már annyira azt akarja, hogy ne cigizzek, akkor ő ne előttem szívja.
- Ja, tényleg. – Igaz is, nekik már negyedre be kell érniük, de azért én panaszkodom a korai kelés miatt. Nem baj. Szeretek sokáig aludni… - Azt hiszem, akkor én is megyek. Ma mikor jössz? – fordultam vissza még az ajtóból.
- Már hat körül itthon leszek. – Már éppen kiléptem volna a házból, mikor újra megszólalt. – És Tom!
- Igen?
- Szia és… - belekezdett volna egy újabb monológba, de ezt nem volt kedvem végighallgatni.
- Szia! – mondtam és becsuktam az ajtót. Az utcán rögtön szembetaláltam magam a két telefonmániással, vagyis Robbal és Sammel.
- Helló, haver – mondtam Robnak, majd Samhez fordultam és egy kisebb meghajlás keretében így köszöntem neki: - Szép hölgy, ímhol a lovag! Felejtsd el a barbárt, száguldj velem túl a horizonton, napsütötte rétekre, hol virágok közt, a fűben kiteljesedhet szerelmünk!
- Tom, szállj le a csajomról!
- Dehogy!
- Milyen jó, hogy én nem is vagyok itt – forgatta a szemeit Sam.
- Látod, ő nem is törődik veled! – Nincs is jobb, mint kora reggel Robot szívatni… - Jó, oké, befejeztem! – kezdtem védekezni, mielőtt Rob feldühödne. Mondjuk, nagy kárt nem tudna tenni bennem. – A csatát megnyerte, Sir Robert! – hajoltam meg előtte.
- Micsoda kegyes vagy ma, Tom.
- De azt nem mondtam, hogy a háborút is!
- Ezek szerint vívni fogunk? – nézett rám kérdőn Rob. Ha arról lenne szó, hogy Samért kell verekedni, simán leterítene egy nehézsúlyú birkózót is.
- Mielőtt még bárkiért is harcolni kezdenétek, közlöm, hogy a hercegnő már elkelt! Ugye hercegnő vagyok? – kérdezte Sam.
- Az vagy, Samy. És a hercegnő elmondja, hogy kinek kelt el? – kérdezte Rob.
- Hát, szerintem Sir Robertnek. Bocsásson meg, Tom főherceg, majd eljön a hercegnő magához is.
- Ez nagyon kedves magától, Lady Samantha – hajoltam meg újra. – De azért tudnia kell, hogy rám mindig számíthat – kacsintottam rá.
- Lady Samantha? – nyújtotta a karját Rob.
- Igazán kedves – mondta Sam, miközben belekarolt Robba, majd elindultunk. Kész szerencse, hogy ezen a környéken ilyenkor nem sokan járnak. Ha ezt a jelenetet látta volna valaki, biztos azt hitte volna, hogy nem vagyunk normálisak. Mondjuk, aki ismer, az nem is hiszi ezt.
- Jaj, Tom! Gyere ide te is! – Maguk mellé rántott engem is, így már hárman sétáltunk egymásba karolva. Elég hülyén nézett volna ki, ha ezt mondjuk Robbal kettesben csinálom… - Amúgy, mi volt ez a középkoros dolog?
- Ja, semmi, csak egy olyan színdarabban fogok szerepelni, ami a középkorban játszódik. Én leszek a lovag, akit mindig pofára ejtenek. Amúgy, elég vicces dolog lesz.
- Illik hozzád a szerep – csipkelődött Rob.
- És nekem erről nem is szóltál? – kérdezte Sam.
- Hát izé… Kiment a fejemből – próbáltam mentegetőzni. Nem túl sok sikerrel. – De most meséljetek!
- Mit? – értetlenkedtek mind a ketten.
- Miért kellett volna mind a kettőtöket felhívnom tegnap este? Én már azt hittem, hogy összevesztetek, de úgy néz ki, hogy nem.
- Ne is reménykedj, Tom. Lady Samantha még mindig Sir Roberté. És az is marad. Ugye?
- Ez csak természetes, Sir Robert! – Könyörgöm, fejezzék már be! Valami ilyesmit az arcomról is le lehetett olvasni, mert Sam gyorsan témát is váltott. – Hát, én azért akartalak felhívni, mert van egy hírem…
- Terhes vagy?! – kérdeztem rögtön. Nehogy pont ők ketten legyen ilyen hülyék!
- Mi van?! – fakadt ki Rob is.
- Hülyék. Dehogyis! Rob, te tudod is, hogy miért akartam beszélni Tommal.
- Miért?
- Jaj, olyan hülye vagy te is… - rázta meg a fejét Sam. – tudod, amit tegnap este meséltem…
- Ja, hogy az!
- Elmondjátok végre? – kérdeztem.
- Ja. A helyzet annyi, hogy Robék új szomszédot kapnak.
- Ki költözik el? Ugye nem ti, Sam? – rémültem meg.
- Isten ments! Azt szerinted ilyen nyugodtan mondanám?
- Ja, nem… De soha nem tudhatsz biztosra semmit, amíg rá nem kérdezel, nem igaz?
- De, az…
- De ki az? Szemből költözik el az a nő?
- Nem, de ha…
- Akkor a másik oldalról Hilék? – Az a másik, ami ne legyen! Hil volt a volt barátnőm, akit néhanapján még mindig próbáltam felszedni. Bár, mostanában inkább csak barátok voltunk, vagy még azok sem.
- Nem, de fogd be, és akkor meg fogod tudni!
- Oké, oké… - emeltem fel a kezem védekezően.
- Julie.
- Hogy ki? Ismernem kéne? És hova költözik, ha senki nem költözik el? Hogyan lesz Rpattz szomszédja, ha senki nem költözik el? És… - Még lett volna néhány (na, jó, néhányszáz) kérdésem, de Samy nemes egyszerűséggel befogta a számat.
- Kuss legyen, Tom!
- Most miért? Én csak kérdeztem pár dolgot.
- Gyorsan mondok pár dolgot Julie-ról.
- Oké.
- Ő az unokatesóm, akit már pár éve nem láttam. Nagyon bírtam, de pár év alatt nem tudom mennyit változott, ezért azt sem tudom, mit gondoljak róla. Ráadásul, az érkezésének körülményei is gyanúsak. Most jöhetnek a kérdések.
- Jó csaj? – kérdezte Rob röhögve.
- Igen, az, de neked, Robert Thomas Pattinson, semmi közöd!
- Oké, oké… Csak Tom miatt kérdeztem!
- Rob, az az egy szerencséd, hogy Sam előtt nem foglak megverni.
- Ez aztán a szerencse – ironizált Rob.
- Értelmes kérdések még? – nézett ránk Sam.
- Hát, lenne… Miért jön a csaj? – kérdeztem.
- Látod, Tom, ezt én is szeretném tudni.
- De miért mondtad, hogy gyanúsak a körülmények?
- Anyám nem mondott semmit, csak azt, hogy el kellett jönnie Londonból.
- De miért? Mi történt?
- Mondom, nem tudom… Egyszerűen teljesen átláthatatlan nekem a dolog, hogy mért kell jönnie, mért ilyen hirtelen, meg minden. Semmit nem értek és kész.

(Sam)

- Hát, majd kiderül – vont vállat Rob. – De nekünk most mennünk kell! – Egy csókkal elbúcsúzott, Tom pedig a szokásos kézfogásunkkal, majd elindultak a sulijuk felé.
Néha annyira utáltam, hogy külön iskolába járunk. Mért kell külön lány- és fiúiskolákat alapítani? Oké, tudom, ez a kettő, ahova mi járunk, testvériskolák, és az 1800-as években alapították őket, amikor még szinte tényleg főbenjáró bűn lett volna, ha a két nem egy intézményben tanul. De könyörgöm! Ez már a huszonegyedik század, az istenért! Mért nem lehet ezt a két épületet egyesíteni? Jó, persze, tudom… A pénz miatt.
Hatalmas költségekkel járna, ha megpróbálnák a két épületet úgy igazából összevonni és nem csak papíron. Ezt nem csak kitaláltam, hanem maga az igazgatónő mondta. Mivel természetesen tagja vagyok a diáktanácsnak és felvetettem ezt a kérdést is. Az igazgatónő azt mondta, hogy már ők is próbálkoztak, fejlesztési pénz, pályázatok, de semmi – nincs rá keret. Pedig az oktatást is sokkal jobban meg lehetne oldani, meg mindent. És nem mellesleg egy suliba járnék ezzel a két ütődöttel.
- Samy! – integetett nekem Lizzy már messziről és rohant is elém. Láttam, hogy a többiek még támasztják a falat az iskola előtt – valószínűleg minket vártak.
Ez minden reggel így ment. Volt az első csoport, Marcusék, akik mindig a legkorábban elindultak. Na, nem azért, mert ilyen stréberek voltak, hanem mert ők nagyon korán kelők voltak és szerettek hajnalok hajnalán már elindulni – így még arra is volt idő, hogy elszívjanak egy cigit a suli előtt. Egyszer majdnem rajtakapták őket, őket, de nem lett gáz, főleg, hogy Marcus nem is a mi sulinkba jár, így nem büntethette meg az igazgatónő. Azóta jobban figyelnek arra, hogy mit és mikor csinálnak.
A második „csoport” Lizzy és Hilary kettőse. Ők azok, akik normális időben is fel tudnak kelni. Irigylem is érte őket… Csak az az egyetlen furcsa dolog, hogy Lizzy és Marcus járnak, de mégsem együtt jönnek. Nem értem őket, de nem is igazán érdekel. Attól függetlenül, hogy Lizzy nagyon jó barátnőm, Marcus meg jó haverom, még nincs semmi közöm a kapcsolatukhoz. Nem igaz? Nem kell mindenbe beleütni az orromat, mindig ezt mondták nekem. Nagy igazság, meg kell hagyni.
A harmadikak pedig mi voltunk, a későn kelők, akiknek szinte mindig úgy kellett befutni az első órára. Hát, ez van… Ettől függetlenül mindig maradt időnk egy kis trécselésre még iskola előtt.
Először nagyon furcsa volt, hogy Marcus és Bobby mindig akkor lépett le, mikor mi megérkeztünk. Azt hittem, hogy velem van bajuk, csak nem igazán tudtam rájönni, hogy mi is. Végül rákérdeztem Lizzytől, aki nevetve mondta el, hogy ez már évek óta így megy – mikor Rob és Tom megérkeznek, akkor indulnak el ők is és pont beérnek órára. Végül is… Nem rossz megoldás, legalább nincs szükség órára.
Persze, mikor kéthetente együtt jön az egész csapat, úgy sokkal viccesebb. Bár, nem mindig… Ugyan nincs köztünk széthúzás, de mégis mindenkinek megvannak a legjobb barátokon belül is a legjobb barátai – és ez így is van rendjén, mert bár tök jó, hogy ilyen sokan barátok vagyunk, azért nem kell mindenkinek mindenről tudni.
Ahogy odaértünk egyszerre mindenki újra ránk nézett. Én persze próbáltam olyan észrevétlen lenni, amennyire csak tudtam, de ez Lizzy mellett megvalósíthatatlan terv volt. Amint odaértünk Marc és Bobby már kezdett is elköszönni – erre nem bírtam elfojtani egy mosolyt.
- Samy… Mi ez a jókedv? Reggel Pattikével történtek dolgok? – kérdezte perverz mosollyal.
- Nagyon jól informált vagy, Marc! Általában. De most sajnos nem. Próbálkozz legközelebb – mondtam negédes hangon.
- Pedig Rob szobájából hallottam hangokat – mondta Lizzy komoly arccal. Esküszöm, színésznek kellene mennie!
- Figyeljetek, el nem tudom képzelni, mit csinált ott! – nevettem. Igenis el tudom képzelni, de inkább nem részletezném.
- Hááát – mondta Bobby –, én el tudom képzelni…
- Teeee… - vágtam fejbe. – Ha ezt Rob megtudja!
- Akkor mi lesz? – nevetett Lizzy. – Én megverem, nemhogy ő!
- Na! – próbáltam megvédeni, de mindenki tudta, hogy Rob tesiből csak kegyelemből kapott közepes jegyet. Mondjuk, az is sokat segített volna, ha bejár órára.
- Na, gyerekek – csapta össze Marc a kezét -, akkor mi megyünk is! – mondta és nyomott egy puszit Lizzy arcára.
- Egykor, oké? – Ezek szerint Lizzynek ma hat órája lesz.
- Persze, sziasztok! – kacsintott, majd elmentek. Én még álltam ott és néztem utána, mintha ő lett volna a világ nyolcadik csodája. (Pedig valljuk be, semmi köze ahhoz.)
- Samy, itt vagy? – legyezgetett Hil a szemem előtt.
- Ja, persze! – bólogattam hevesen.
- Akkor nem akarsz jönni? – mosolygott.
- Jó, oké! – nyújtottam ki a nyelvem és elindultunk. Az ajtóban majdnem Lizzybe ütköztünk.
- Hé, ti hol voltatok? – csapott le ránk.
- Izé… Kint. Milyen órád lesz? – kérdeztem.
- Matek. Veled együtt – mondta rosszallóan. Mintha tudnom kéne az órarendemet…
- Nekem viszont biosz, úgyhogy lépek is! Majd látjuk egymást! – Azzal Hil le is lépett, még elköszönni se volt időnk.
- Na, komolyan! Hol voltatok?
- Mondom, hogy csak kint! – Lizzy… Komolyan, néha idegbajt lehet tőle kapni.
- Na, persze! Csak nem egy kis reggeli füvezés, mint a kedves öcsémék? – kacsintott. Komolyan, annyira összeillenek Marcusszal! Mind a ketten állandóan kacsintgatnak…
- Robék reggelente füveznek? – csodálkoztam. Ezt nekem nem is mondta. Meg különben is! Rob nem lehet ilyen hülye! A tanárok meg hogyhogy nem vették még észre?