1.fejezet

Sziasztok :)
Ha valaki olvasná, hát itt az első fejezet :) Kommenteljetek, légyszi! És szavazzatok is :) Puszi :)
PS.: Köszi a kommentet, Edina (LLLLLL)

1. fejezet

~ Sam ~

- Julie ideköltözik? – kérdeztem elképedve.
- Igen – bólintottak a szüleim.
- De… Mégis miért? És, hogyan? És mikor?
- Hétvégén jön.
- De miért? Mármint, nem mintha zavarna, csak…
- Kathleenék – Ők Julie szülei, Kathleen pedig anyám nővére. – úgy gondolták, hogy Julie-nak ideje magába szállnia, ezért küldik ide, mert ez mégsem London, nincs akkora nyüzsgés és talán itt Julie kicsit lehiggad.
- De hát Julie mindig olyan békés meg higgadt volt. Mi van most vele? – csodálkoztam továbbra is. Tényleg régen láttam, ha azóta ennyire megváltozott.
- Kicsit… Mondjuk úgy, hogy szabad nevelést kapott és Kathleen szerint már nem igazán használ semmi.
- Ők cseszték el, nem? – kérdeztem.
- Először is: ne beszélj így, Samantha Taylor! Másodszor pedig: Kathleenék azt mondták, hogy vagy bentlakásos iskola, vagy Barnes. Ő Barnest választotta.
- De hogyan? – értetlenkedtem.
- Ez már hónapokkal előre meg volt beszélve. Sőt, még Clare és a többi szülő véleményét is kikértem, hogy mi legyen.
- Ezek szerint mindenki tudta, hogy jön, csak én nem?! – csattantam fel.
- A szülőkön kívül senki nem tudta.
- Jó, de… Mégis, hogy gondolta ezt mindenki?! – fakadtam ki.
- De mit? – néztek rám értetlenül.
- Átmegyek Robhoz! Mindjárt visszajövök! – vetettem még oda, és már ott sem voltam.
Mégis, hogy gondolták ezt?! Jön az unokatesóm – aki a jelek, vagyis elmondottak szerint kissé problémás alak lett (ez vajon mit jelenthet…?) -, ideköltözik, én meg nem is tudok róla. Remek… Egy biztos: a szüleimnek vannak érdekes elgondolásaik az életről.
Eközben már Robékhoz is értem – nem volt túl nehéz, hiszen a szomszédban laknak -, gyorsan kopogtam. Szokás szerint Lizzy ért először oda, és már nyitotta is ki.
- Sam! Szia! Hát te? Mármint, hogyhogy ilyenkor itt vagy? Tudod, ma csütörtök van, vagyis hétköznap és…
- Lizzy… Nyugi. – Na igen… Ezt már megszoktam Rob nővérétől, hogy néha úgy pörög, mint a ventilátor. Rob nagyon kedvesen mérgezett egérnek szokta hívni…
- Oké, oké. Az öcsém, mivel kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékig biztos vagyok benne, hogy őt keresed, szóval, ő fent van. De először elmondod, mért jöttél!
- Majd holnap elmesélem, most csak annyit mondok, hogy új szomszédotok lesz.
- Igen? Kicsoda? Mesélj!
- Lizzy, nyugalom. Holnap mindent elmondok, bár, ha akarod, kifaggathatod majd Robot is, hogy miért, kicsoda, mikor és hogyan. Rendben? Bár, ha gondolod, jöhetsz most is, és meghallgathatod. Már ha Rob beenged a szobájába.
- Ööö… Bocs, ezt most hanyagolnám. Már ne is haragudj, de ha ti egy helyen vagytok, azt jobb nem látni.
- Maradj már! – ütöttem bele az oldalába nevetve.
- Igaza volt annak a hülyének… Tényleg erős vagy…
- Ezért nem kekeckedünk Sammel – nevettem rá, majd felmentem (jó, felrohantam) a lépcsőn, egyenesen Robhoz. Ott mindent elmeséltem neki, ő pedig – nagy meglepetésemre – egy szó nélkül végighallgatta.
- Samy, elárulnád, hogy mért vagy ezen annyira kibukva? – nézett végig rajtam furcsálkodva.
- Hát… Jaj, Rob! Nem is tudom! Csak egyszerűen… - Igaza volt. Magam sem tudtam, hogy miért voltam ennyire kiborulva.
- Samy, ő csak az unokatesód. Akit, ha jól vettem ki a szavaidból, bírsz is.
- Igen, de…
- Mi de?
- Hát… Julie-t tényleg nagyon szeretem, de anyuék azt mondták, hogy „ideje magába szállnia.” Ezek után nem igazán tudom, hogy mit gondoljak, mert ő mindig is nagyon nyugodt volt és általában ő volt az, aki lecsillapított másokat, nem az, akit le kellett csillapítani. És hát… hét éve láttam utoljára! Ki tudja, mennyit változott azóta és, hogy milyen lett? Mert valljuk be, ennyi idő alatt azért történik egy s más.
- Sam, nyugodj meg! Biztos nem lesz semmi gond! Mégiscsak az unokatesód, nem? Meg különben is! Azt mondod, hogy Barnest választotta…
- Rob, felfogtad egyáltalán, hogy miről beszélek?
- Hááát… Nem igazán – hajtotta le bánatosan a fejét.
- Szerintem sem. Én egyszerűen… félek.
- Mitől?
- Nem is tudom… Talán csak attól, hogy teljesen megváltozik a kép, ami Julie-ról él bennem. Meg attól is, hogy miután ideér, teljesen felborul az eddigi rend és minden megváltozik. Meg attól, hogy esetleg nem fogják a többiek kedvelni, vagy esetleg ő lesz olyan, hogy nem lehet bírni…
- Tudod, mit gondolok, Samy?
- Na, mit?
- Azt, hogy túl sokat aggódsz! – Elnevette magát, majd megfogta a derekamat és lerántott az ágyra.

~ Tom ~

Szokás szerint hideg van – bár, ez nem meglepő, így decemberben. Csak azt az egyet sajnálom, hogy hó nincs – jól megfürdetném Rpattzet -, de hát ez Anglia. Míg ezeken a mély értelmű, filozofikus gondolataimon agyaltam, haza is értem. De igazából nem nagyon tudom, hogy miért is mentem el… Csak mászkálni volt kedvem.
Otthon arra számítottam, hogy valaki egyből meg fogja kérdezni, hogy hol voltam eddig, meg ilyenek. De nem… Persze… Anyám biztos forgat, apám meg… Apám is.
- Tom! – kiáltott rám egyszerre a húgom. Most le akar cseszni, vagy mi? Kirohant hozzám, az előszobába és hadarva mondani kezdett valamit.
- Anyu tudod, mit mondana, ha meghallaná, hogy megint hadarsz? – Á, remek… Megjelent a másik okos is. Ő pedig az öcsém, Arthur.
- Fogd már be! Ha nem vennéd észre, éppen beszéltem – vágta fejbe a húgom, Matilda, mire Arthurtól visszakapta ugyanazt.
- Fejezzétek már be, könyörgöm! – Próbáltam bevetni a legidősebb tesó féle tekintélyemet. Csak kár, hogy nincs és nem is volt ilyenem. Így inkább megfogtam őket és „nagyon ijesztően” rájuk néztem. – Szóval, mit is akartál mondani? – néztem a húgomra.
- Két üzenetet kell átadnom neked. Egy: Rob hívott, hogy beszélni akar veled.
- Ráér az holnap is – legyintettem.
- Nem biztos. Olyan izgatott hangja volt. És… - harapta el a mondatot, mire vigyorogni kezdtem. A családunkban nyílt titok volt, hogy ő bele van esve Robba. Ezt ő egyelőre nem tudja, de szerintem, ha tudná, se lenne belőle semmi, egyrészt, mivel neki ott van Sam. Másrészt, nem hinném, hogy Rob pont a húgommal kezdene járni, harmadrészt pedig, a haver húgára, nővérére, csajára nem hajtunk rá. Bár, ezt a szabályt Marcus elég erősen megszegte, de Rob még csak gondolni se merjen arra, hogy ő, meg a húgom! Mondjuk – Matilda nagy bánatára -, szerintem eszébe sem jut ilyesmi.
- Hívd vissza te, ha annyira akarod! – vigyorgott Arthur.
- Tényleg, ki vette fel? – Nem sok kellett hozzá, hogy elröhögjem magam.
- Természetesen ő! – Arthur most már hisztérikus vihogásba kezdett. Elég hülyén hangzott… - Biztos azt várta, hogy Rob randira hívja!
- Arra bizony várhatsz! Robbie cicának már bekötötték a fejét!
- Ne hívd így – sziszegett rám a húgom, mire én is bekapcsolódtam a röhögésbe.
- Soha többé nem hívjuk Robbie cicát Robbie cicának… - Arthur megint hozza a formáját. Lehet, hogy szólnom kéne neki, hogy nem kéne mindig az idősebbek agyát húznia… De ha ez neki így jó…
- Hogy az a… Menekülj! – És már rohant is utána. Imádtam, hogy a házunkban ennyi lépcső van... Mikor még Matildával kicsik voltunk, mindig ott kergettük egymást. Egyszer el is tört a lábam, neki meg a keze, emellett két hét szobafogságot is kaptunk. De azért utána is állandóan a lépcsőn verekedtünk. Úgy kellett nekünk!
- De ki üzent még és mit? – kiáltottam a húgom után. Bár, nem hiszem, hogy meghallotta…
- Majd mindjárt elmondom! – kiabált vissza. A következő pillanatban pedig mind a ketten leestek a lépcsőn.
- Jól vagytok? – néztem rajtuk végig. – Nem az elmeállapototok érdekel, mert azt látom, hogy nem vagytok teljesen komplettek.
- Fogd be Tom! Néha akkora egy fasz vagy!
- Ugye tudod, hogy a kedves szüleink mennyire nem örülnének annak, ha megtudnák, hogy ti megint a lépcsőn kergettétek egymást? – kérdeztem egy mézes-mázos mosoly kíséretében.
- Ugye te is tudod, hogy a kedves szüleink annak sem örülnének, ha megtudnák, hogy csütörtök este van…
- Szerintem erre nem nehéz rájönni – szólt közbe az öcsém, amit nem hagyhattam egy mosoly nélkül.
- Szóval, ha hagynátok, hogy végigmondjam, annak nem örülnének, hogy te megint kilenckor…
- Háromnegyed kilenckor – javítottam ki.
- Hát rendben, akkor… Szóval, hogy csütörtök este háromnegyed kilenckor jössz haza. Ugye, kedves Tom?
- Rendben. Mindenki befogja! Mi, mint a jó gyerekek, ültünk itthon és nem csináltunk semmi olyat, amit később megbánthatnánk. Értve vagyok?
- Még szép! – mondta Arthur.
- Ez csak természetes. – Matilda angyalian elmosolyodott. Ez megy neki… - Főleg, mivel randim lesz holnap és el is akarok rá menni.
- Akkor mind a kettőnknek elég nyomós indoka van arra, hogy befogja.
- Mennyi? – nézett ránk Arthur, egy gonosz mosoly kíséretében.
- Mi mennyi? – néztünk rá döbbenten.
- Hááát… Nekem semmi okom arra, hogy hallgassak…
- De van! – vágta rá Matilda. – Méghozzá az, hogyha beköpsz a lépcső miatt, azzal magadat is belekevered.
- Rendben, ezt elfelejtettem. – Majd hozzám fordult. – De te, kedves bátyám… Mennyit fizetsz azért, hogy hallgassak?
- Semennyit – vontam vállat.
- Hát, akkor sajnálatos módon a családunk többi tagja is tudomást szerez erről a csúnya esetről…
- Arra nem gondoltál még, hogyha te szólsz, akkor én sem maradok csendben?
- Te soha nem folyamodnál ilyen ovis módszerekhez… - mosolygott Matilda. Most akkor ezek ketten próbálnak megvesztegetni? Na, azt leshetik…
- Nem-e?
- Hagyjuk – legyintett a húgom. Igaza van… Tudja, hogy akkor, ha bármelyikünk szólna akár egy szót is, abból mind rosszul jönnénk ki. Három hét múlva pedig isteni szilveszteri buli készül, amit én, Tom Sturridge, „a király, aki Elvisen is túltesz”, ki nem hagyhatok!
- Szerintem is. Téged pedig szétverünk, ha meg mersz szólalni – néztem fenyegetően Arthurra, aki ettől kissé összehúzta magát. Hát igen… Mindenki mást csinál jól. Nekem a fenyegető nézés jutott. – Szóval, ki üzent még nekem és mit?
- Sam, de csak annyit, hogy sürgősen beszélni akar veled.
- Mi a franc van ezekkel, hogy mind a kettő egyszerre beszélni akar velem?
- Nem t’om. Talán összevesztek? – kérdezte Matilda.
- Ne reménykedj – legyintett az öcsénk. Remek, most kezdik elölről!
- Leálltok még azelőtt, hogy bármit elkezdenétek! – néztem rájuk. A mai napon elég sokszor kellett alkalmaznom a nem létező tekintélyemet… - Mellesleg, neked Arthur, már rég aludnod kéne. – Nem igazán tudtam, hogy hány óra van, csak akartam valami okosat mondani, és ő legkisebb, szívassuk őt!
- Tom, alig múlt kilenc…
- Nem érdekelsz. Tűnés föl! – Nagyon nem áll jól nekem ez a nagytesó szerep… - Veled amúgy is beszélni akartam. – Hát, testvéri kötelességből meg kell tudnom, hogy kivel is lesz randija a kishúgomnak, nem?
- Miről is? – kérdezte, miután Arthur végre eltűnt.
- Kivel is lesz randija az én egyetlen hugicámnak? – kérdeztem, miközben a falnak dőltem.
- Semmi közöd hozzá! - mondta rögtön a húgom.
- De igenis van! - vágtam rá.
- De nincs!
- De van! - És ezt még vagy öt percig folytattuk, mire a lépcső tetején újra megjelent a másik okos is.
- Annyira érdekel, Tom? - kérdezte Arthur.
- Igen!
- Hát jó... Dave-vel mennek, holnap este. Nyolckor jön érte a srác.
- Honnan tudsz te ennyit?
- Nem emlékszel? Én vagyok az idegesítő öcsétek! - nevette el magát. - Azt is tudom, hogy neked ezen a héten már nem lesz randid senkivel, de azért nem akartad, hogy bárki bármit megtudjon a mai napról, mert szilveszterkor egy tök jó buliba vagy hivatalos.
- Idegesítő - állapítottuk meg egyszerre Matildával.
- Lehet, hogy az, de mindent tud! - nevetett fel újra, majd felment a lépcsőn. (Jó, nálunk nincs olyan, hogy valaki felmegy... Nálunk mindenki rohanni szokott.)
- Honnan vette ezeket? - nézett rám a húgom.
- Talán a... Naplódból?
- Ezt te honnan tudod? - csodálkozott.
- Tipp volt - vontam vállat. - De honnan tudja, én mire készülök?
- A naplódból? - vigyorgott.
- Hülye... Egy: én nem írok naplót, kettő: ha írnék, se tudná, hol van. Mellesleg, a szobám mindig be van zárva.
- Jobban jár a világ... - morogta. - Oda bemenni egyenlő az életed kockáztatásával.
- Fogd be. - Ez inkább kijelentés volt, mint felszólítás. - És különben is! Neked holnap suli.
- Ezt úgy mondod, mintha neked nem lenne... - mondta és felment a lépcsőn. Na jó... Most az egyszer igaza volt.
De nekem még dolgom volt! Fel kellett hívnom Samyt és Robot. Ezért felmentem a szobámba, és nagyon értelmesen elkezdtem rajt gondolkodni, hogy melyiküket hívjam elsőként. Samy a legjobb barátom a lányok közül, Rob pedig a legjobb barát, akire mindig lehet számítani. (Akkor is, ha hajnalban, "enyhén ittas állapotban" haza kell cipelni. Volt már rá példa...) Mellesleg, mikor összejöttek, én játszottam a kerítő szerepét, ezért mind a ketten imádnak. Bár, tény, hogy először én akartam Samyvel járni, de aztán úgy alakult, hogy Robbal jött össze, de azért emlékszem, hogy egyszer – még mielőtt járni kezdtek volna - elmondta, hogy mi a véleménye róla. Meg arra is, hogy rólam mi volt a véleménye...
Mikor először találkoztunk... Hát az furcsa helyzet volt! Samyt akkor akarták bemutatni a szomszédságnak. Természetesen, Rpattzék keze volt a dologban. Na, jó... Leginkább Lizzyé. Imádom azt a csajt! (Csak ezt Marcus meg ne hallja!) Olyan kis kattant és állandóan pörög. Pont, mint én - a pörgést leszámítva. Én inkább a "csendes őrült" vagyok - Samy nevezett el így, mikor néha megosztottam vele értelmes gondolataimat. Vele mindig jól el lehet beszélgetni és a vége általában röhögés lesz.
De most már tényleg ideje, hogy felhívjam őket! Kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami olyan fontos, hogy rögtön fel kell hívnom őket. Remélem, hogy nem szakítottak valami hülyeség miatt, mert akkor kapnak a fejükre! Nagyon aranyosak együtt, és nem hiszem, hogy sokáig kibírnák külön.