5. fejezet

Sziasztok :) Bocsi a késésért, szinte egész héten nem volt netem :S Amikor nmeg volt, akkor meg olyan sz*rul voltam, hogy nem volt "erőm" befejezni a fejezetet xD (Így jár az, aki szombaton tornacípőben ment el... xD Olyan eső volt :O)
Köszönöm a díjat, nemsokára ki is teszem ♥ :) Ja, egy kis újítás! Az oldal alján van bloglista :) (Van benn még egy Tomos fic :D Nem Szaszáé, hanem egy új :D)
A fejezet tartalmából: Jul, aki flegma és hányik; Rob, aki nem kicsit kattan be; Tom, aki vérzik; Matilda, aki pszichológust játszik - elég rosszul xD Remélem, ez elég figyelemfelkeltő volt xD
Puszi és remélem tetszeni fog :) Kommenteket várom ;)

5. fejezet

~ Julie ~

Egy dolgot imádok abban, ha autóban ülök. Az ablakon kibambulást. Látom, ahogy suhan el mellettem a táj, látom, ahogy anyám felém fordulva magyaráz, magyaráz és magyaráz. Szentbeszéd. Megint – csak ma tizedszerre. Előtte pedig legalább egy hétig. Illetve... Már három hete. Azóta.
Abból, amit mond, nem hallok semmit, de nem is érdekel. Különben is: ezerszer hallottam már! Fülemben a fülhallgató, szól a zene. Szájról olvasni nem tudok, tehát bólogatok. Valamire... Nem tudom, hogy most éppen mire, de tudom, hogy amit mond, arra ezt kell reagálni.
Apám csak szótlanul vezet. Már egy ideje hozzám se szól. Vagy ha mégis, annak nyomós oka van.
Régen mind a kettőjükkel egy csomót beszéltem, most már nem. Anyám prédikál, apám nem szólal meg. Olyan ez, mint a passzív ellenállás. Nem tesznek semmit, de mégis. Bár nevezhetjük struccpolitikának is – legalábbis apám részéről.
Meglátom a táblát, hogy már csak két kilométer van hátra A Helyig. Hirtelen összeszorul a gyomrom, az izgalomtól mintha lepkék repülnének bele – de ezek nem a jó lepkék. Nem olyanok, mint mikor szerelmes leszel, és ezt érzed. Ez teljesen más. Ezek a lepkék agresszívek, mintha ki akarnának onnan törni. Ez nem teljesen jött össze, de a gyomrom tartalmát sikeresen megkeverték.
- Állj meg! – nyögtem számra tapasztott kézzel. Még szinte ezt meg sem tette, én máris kiugrottam az autóból és kiadtam a gyomrom tartalmát. (Ami igazából szinte semmi nem volt, ha azt nézzük, hogy ma egy falat sem ment le a torkomon.) Rossz „tulajdonság”, de stresszhelyzetben mindig rám jön a hányinger. És ezt utálom!
- Jól vagy? – kérdezte anyu miután végeztem.
- Szerinted? – néztem rá. – Többé-kevésbé.
- Valami rosszat ettél?
- Ja, asszem. – Hogy ez mennyire ismeri a lányát! Most komolyan…
- Rágót? – nyújtott felém egy csomagot kis szünet után.
- Köszi – vettem el.
- Szálljunk vissza.
- Oké… - mondtam kedvetlenül. Nem akarok Barnesbe menni! Nem, nem és nem!
Fülhallgatót visszaraktam a fülembe, továbbra is üvöltött belőle az Offspring. Méghozzá a The Kids Aren’t All Right. Stílusos, mit ne mondjak… Még az MP3-lejátszóm is ellenem van?! Szép… Átléptettem a következő számra. You’re gonna go far, kid. Hát kösz szépen! Inkább kikapcsoltam. Jobb ez így, legalább eggyel kevesebb dolog miatt fogok bosszankodni.
Az autóban csend honolt, ez furcsa volt. Bambultam kifelé az ablakon, kisvártatva új táblát láttam, ami azt közölte, hogy már csak egy kilométer van hátra Addig. Becsuktam a szemem. Balszerencsémre pont akkor nyitottam ki, mikor egy újabb tábla köszöntött bennünket itt. Remek.
- Julie, itt vagyunk – erőltetett magára egy mosolyt anyám.
- Veszem észre.
- Vegyél vissza.
- Miből?
- A stílusodból.
- Nem.
- De!
- Nem.
- Ne vitatkozz velem, Julie!
- Nem vitatkozom.
- De igen, vitatkozol!
- Tényeket közlök. Te vitatkozol.
- Julie… Ne feszítsd a húrt… - mondta apám. Jobbnak láttam inkább csendben maradni.
Anyámtól nem féltem, tőle inkább. Na jó, igazából egyiküktől sem. Kellett nekik kiskoromban kitalálni, hogy milyen jó lenne, ha tudnék karatézni! Ha tizenhárom évesen nem mondom azt, hogy: na jó, engem ez már baromira nem érdekel, most én lehetnék Julie Chan. Az mekkora poén lenne! Így is elég magas szinten jártam már és szerintem tudnék még egyet s mást csinálni… Hát nem vagyok elveszett ember, ez tény és való.
Még egy kis autókázás után megszólalt anyu.
- Julie, itt laknak Samék – mutatott egy nagy házra, ami előtt épp akkor álltunk meg.
- Jó.
- Kicsit több lelkesedést!
- Nagyon jó. – Erre csak legyintett.
- Gyere, szálljunk ki!
- Oké – mondtam és megtettem, amire kért. Még be sem csuktam a kocsiajtót, épp körül akartam nézni, mikor egy szőkésbarna hajzuhatag eltakart mindent. Íme Samy, az én kedves unokahúgom. Ő legalább nem változott.
- Jul, úgy örülök, hogy itt vagy! – ölelgetett. Mit tehettem volna mást? Visszaöleltem.
- Én is! – Még szerencse, hogy a hazugság bajnoka vagyok. Soha, senki nem jött rá, mikor hazudtam. Semmi árulkodó jel, semmi későbbi elszólás.
Végre sikerült kisepernem az arcomból a haját és arra is hajlandó volt, hogy eleresszen. Ekkor felnéztem – és majdnem nevetőgörcsöt kaptam. A szomszéd ház emeleti ablakából négyen-öten lesték minden egyes mozdulatomat. Mindenki árgus szemekkel figyelt, kivéve egyvalaki. Ő az ablak jobb szélénél állt és csak a hátát láttam. Ő vajon nem kíváncsi az új lányra? Vagy csak éppen elfordult, Bár meglehet, hogy ő észrevette, hogy nézem őket, ezért fordult meg.
Samy is felnézett és ő tényleg nevetett.
- Hülyék! Ezt nem gondoltam volna. Mármint, gondoltam, hogy megcsinálják, de csinálhatták volna jobban is. Amatőrök… - nevetett.
- Mert mit csinálnak? – adtam az értetlent.
- Téged figyelnek.
- Ők kik amúgy? – kíváncsiskodtam. Tényleg érdekelt.
- Ők úgy mindenki. Vagyis… Gondolom, ott van Victoria, Lizzy, Rob, Bobby, Marc, Hil és persze Tom. Csak tudnám, mért áll háttal… - Na, ez is kiderítve. A háttal álló srác Tom. Értem én.
- És ők most onnan bámulnak engem?
- Aha. Nyugi, velem is ezt csinálták! Amúgy tök jófej az egész társaság. Ha gondolod, bemutathatlak nekik. Mondjuk, ha nem mutatlak be, akkor sorban letámadnak – morfondírozott. – Jobban jársz, ha velem tartasz!
- Oké – egyeztem bele. Legalább nem kell egyedül lennem. – Mármint, ha lerendeztünk néhány dolgot – intettem fejemmel a nyílódó ajtó felé.
- Ja, persze, oké! Két perc és jövök, jó?
- Tőlem – vontam vállat és mentem üdvözölni az új családomat.

~ Tom ~

- Na? – kérdezte Rob, aki a többiekkel együtt szinte rátapadt az ablakra.
- Mi na? – értetlenkedtem.
- Hát a lány, Julie!
- Ja, nem rossz. Egész jól néz ki. – Az igazat megvallva gyönyörű volt, de magamnak sem igazán akartam beismerni.
- Szívesen megismerném! – Rob próbált nem túlzottan lelkesedni, de nem sikerült. Persze nem azért volt ez, hogy ő most dobni fogja Samet, csak egyszerűen ilyen. Őrült és hülye. Samy hatására nagyon sokat változott. Mikor ő jött, szinte hozzá se mert szólni, most meg ez… Fura.
- Hé, állj le, Casanova! Neked már van csajod! – állítottam le.
- Félreértesz! – ellenkezett. – Te is jóban vagy Sammel, mégsem szóltam egy szót sem, nem?
- Ja.
- Egészen mostanáig – változott komorrá az arca. Sejtettem, hogy egyszer ez lesz… - Kijönnél velem? – Mutatott az ajtóra. Kiment, én követtem.
Nem igazán értettem, mire föl ez a cirkuszozás és főleg most? Ez se normális… De ha ilyen, az ő baja! Meg amúgy is… Látott engem akár egyszer is rámozdulni a csajra?! Jó, még két éve, de akkor nem jártak még, vagyis Sam szabad pálya volt, független terület. Nem tarthatott rá tulajdonjogot, ahogy ezt most sem teheti meg! Annak a lánynak szabad akarata van. Ha akarja, akkor megcsalja a pasiját. Akár velem is. De nem tette. És miért nem? Mert szereti. Én is szeretem Samet, de nem úgy, hanem barátként. És soha nem is fogom jobban szeretni, ezt Rob tudja a legjobban. Akkor meg mit parádézik? Nem a színházban vagy, haver, hogy túldrámázz mindent… - gondoltam.
- Tudod, engem egy ideig egyáltalán nem zavart, hogy ti jóban vagytok, de… - És megállt.
- De?
- Tom, rohadtul nincs kedvem veszekedni veled, de ami sok, az sok! – fakadt ki.
- Te meg mi a jó retkes francról beszélsz?!
- Figyelj, van szemem! Látom, hogy totál odavagy érte! Az állandó ölelések, meg minden! Nem vagyok ám hülye!
- Rob. Az vagy. – Nem válaszolt. Illetve mégis. Csakhogy ezt kézzel tette. Egy hosszú, igen hosszú másodpercig a szemébe néztem. Azon mindenféle érzelem átsuhant. Aztán hirtelen egy ütést éreztem az orromnál. Nem volt erős, de ahhoz éppen elég volt, hogy elkezdjen vérezni. Vérszemet kaptam, és ütöttem, rúgtam volna. Egy pillanat múlva elvetettem az ötletet, csak álltam ott. Nem fogom megütni, akármit csinál. Tudom, hogy erre hajaz, de nem fogok vele verekedni. Később úgyis megbánnám. Ahogy ő is ezt fogja tenni. Tudom. Még egyet akart ütni, de elkaptam a kezét, így tehetetlenül kapálózott, és bokán rúgott.
- Nyugodj már le! Basszus, normális vagy? – kiabáltam rá. – Eszemben sincs lenyúlni a csajod!
- De!
- Szeret téged, a rohadt életbe is. Bár el nem tudom képzelni miért… Rád jött az idegbaj, vagy mi?! Komolyan, rosszabb vagy, mint a húgom, mielőtt megjön neki… - Máskor egy ilyen hülye beszóláson tuti, hogy elröhögtük volna magunkat, de ez nem az a helyzet volt. Rob villámló szemekkel nézett rám, én pedig elengedtem és kicsörtettem. Sam pont ekkor jött be, köszönés nélkül elrohantam mellette. Nehogy RP még féltékenyebb legyen. A semmire, természetesen.
Idegesen és gyorsan mentem végig a házunk felé vezető úton. Egy fehér felső volt rajtam, az orrom pedig nagyon vérzett, így jobb híján a ruha ujjával töröltem le. Mikor hazaértem, bevágtam magam mögött az ajtót. A húgom már jött is, hogy elküldjön emiatt melegebb éghajlatra, ám mikor rám nézett, először azt hittem, el fog ájulni.
- Veled… Mi történt? – kérdezte halkan.
- Mért? – vontam vállat. Nem akartam túl nagy feneket keríteni a dolognak, mert nem érdemes.
- Megvert valaki?
- Nem.
- Akkor?
- Mi akkor? – értetlenkedtem.
- Tiszta vér vagy! Nézd már meg! – tolt a tükörhöz.
Odaálltam, és nem kicsit döbbentem meg. Eddig azt hittem, hogy csak egy kicsit vérzett az orrom, de ahogy ránéztem a tükörképemre, meg kellett állapítanom, hogy ez koránt sincs így. Az a fehér felső, ami rajtam volt, már inkább úgy nézett ki, mintha pirossal batikoltam volna. Remek. Ezt most, hogy fogom megmagyarázni?
- Vedd már le! - noszogatott a húgom. - Tom, figyelsz?!
- Nem.
- Akkor figyelj! - vágott pofon azzal a kezével, amelyik nem volt begipszelve.
- Kösz, máris jobb - mondtam gúnyosan és letöröltem az arcomról a vért.
- Tom, bocsi, nem akartam, tényleg! - Szegény lány majdnem elbőgte magát. Már csak az kellett volna...
- Hé, semmi baj! - öleltem meg.
- Na, a ruhánknak annyi - jelentette ki.
- Ez legyen a legnagyobb gondunk! - sóhajtottam fel és leültem a kanapéra.
- Hát ja...
- Mi a baj?
- Minden. Nálad?
- Ugyanaz - húztam el a számat.
- Mesélj!
- Előbb te!
- A pasim dobott...
- Várj! Volt pasid? - képedtem el.
- Jó... Az EGYIK pasim dobott, mert ő a barátnőmmel akar járni, a csajjal meg összevesztem, mert neki már régen tetszett a srác, de nem tudta, hogy én járok vele. Ja, és el van törve a kezem.
- Szar ügy.
- Kösz a jótanácsot...
- Szívesen. Na, most komolyan! Egy srác se ér meg annyit, hogy tönkretegyen egy barátságot, nem?
- De. Főleg nem ő.
- Mert ki volt?
- Dave Miles.
- Úristen! Az a fatökű barom? - nevettem.
- Hát... Ja.
- A csajjal ki fogsz békülni, ettől a Dave-től meg jobb, ha távol tartod magad.
- Oké. És... Mi a te gondod?
- Eltört az orrom asszem.
- És hogyan?
- Rob behúzott egyet.
- Mi van?! Várj, ezt ismételd meg!
- Rob. Behúzott. Egyet - mondtam tagoltan.
- Mármint Robert Thomas Pattinson?
- Ja.
- Aki a te legjobb barátod?
- Volt.
- Mert?
- Mert azt hiszi, hogy járni akarok Sammel.
- És akarsz?
- Dehogyis! Mármint, oké, jól néz ki és kedves is, de ő egyrészt Rob csaja, másrészt az egyik legjobb barátom, harmadrészt pedig nem járna velem.
- Akkor Rob mért hiszi ezt?
- Mert hülye.
- Oké... És verekedtetek is, vagy csak egy ütés volt?
- Csak egy.
- Jó. És mi van most?
- Hát gondolom összevesztünk. Nem?
- Ja, valami ilyesmi.
- És mit kéne csinálni?
- Kibékülni...?
- Majd, ha ő jön!
- Ne legyél már ilyen makacs!
- Ő ütött. Meg rúgott - tettem hozzá.
- Rúgott?
- Ja, kirúgta szinte a bokámat.
- Fáj?
- Nem.
- Akkor jó.
- Most őszintén... Mi ebben a jó?
- Passz...
- Ja, és a tetejébe még szerintem Sam se fog velem szóba állni.
- Merthogy?
- Mikor Robbal összevesztünk, én elrohantam, épp akkor jött Sam és még csak nem is köszöntem neki.
- Csak megbékél mind a kettő!
- Nem hinném... - pesszimistáskodtam.
- Tom, amióta az eszemet tudom, Rob a legjobb barátod. Úgy gondolod, ezt csak el lehet felejteni?
- Aha.
- Hülye vagy - állt fel és ott hagyott, az önsajnálatban dagonyázva.
- Azért köszi - morogtam.
Végigdőltem a kanapén és a plafont bámultam. Az idő múlását csak a felsőmbe beszáradó vér pirosból barnává változása jelezte.
- Tom! Kelj fel! - rázogatott finoman a húgom. Ezek szerint elaludtam. Mély, álomtalan alvás volt, de most erre volt szükségem.
- Ja, oké, köszi! - mosolyogtam rá bágyadtan.
- Szívesen - mondta és újra otthagyott. Felmentem a szobámba és átvettem egy másik ruhát, majd lementem és észrevétlenül kisurrantam az ajtón.
Egy sétára volt szükségem. Bár néha utáltam a hely kisvárosi jellegét, megnyugtatásnak jó volt. Totál elbambulva róttam az utcákat, mikor nekimentem valakinek.
- Bocsánat - mondtam és mentem volna tovább.
- Várj! - kiáltott utánam. - Te vagy Tom, igaz?